Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.
Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni. Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb. Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis csudát.
– Majd nagyobbra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a ragyogó szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind rajtafelejtette a szemét.
Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.
Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik összekaparni, annyi hullott ki belőle.
– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.
Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó helyett, hogy a dájmióé se volt különb, de még a mikádóé sem. Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.
Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla. Megmozdul a sok levente, a sok vitéz szamuráj és mind odaözönlik a kis helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan különöseket kívánt tőlük.
– Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő Istent és idehozod hozzám.
– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, – ha elhozod a virágot a paradicsom kertjéből.
– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a dobot, amelyik magától tud dobolni.
Ámult-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.
Egész a mikádóig jutott el a bambuszlányka híre.
– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának. Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.
Útra kél másnap a mikádó és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja a mikádó, szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.
Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem akarhatott eddig senkit, mert mikádó felesége szeretne lenni. Odalép nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:
– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.
Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a mikádónak:
– Boldog lennék, ha a mikádó felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék.
– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a mikádó.
– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld szülöttje vagyok, másutt az én hazám.
– Hát mifajta vagy? – kérdi a mikádó. – Ördögök fajzatja avagy Istenek leszármazottja?
– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.
Elcsudálkozik a mikádó, sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.
Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét, úgy imádkozik a boldogságukért.
Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.
