1645. június 13-án halt meg a japán történelem egyik leghíresebb szamurája, Miyamoto Musashi.
Japán az európaiak számára mindig is titokzatos, misztikus világ volt, és az átlag európai még ma is igen keveset tud a japán történelemről, kultúráról. Pedig Japán hagyományai igen messzire nyúlnak. A jamato törzsek igen régen, a Kr.u. 4-5. században a hajtották uralmuk alá a e szigeteket, és ezáltal megalakult az egységes Nippon, azaz a mai Japán.
Amit egy európai tud, vagy tudni vél a szigetországról, az nem más, mint egy-két másodkézből – harmatgyenge filmekből és sorozatokból – származó információmorzsa. Mindenki találkozott már a gésa, sógun, harakiri, nindzsa, avagy a szamuráj szavakkal, anélkül, hogy valódi tartalmukkal, jelentőségükkel tisztába lenne. Ezekből talán az egyik legismertebb szó a szamuráj. De kik is voltak valójában a szamurájok?
A japán társadalom felső, nemesi rétegéhez tartoztak azok a hűbéres katonacsaládok, akiket a busi kifejezéssel illettek. Európában ragasztották rájuk a szamuráj (samuro=szolgálni) elnevezést, ami talán magyarul leginkább kísérőt, vagy csatlóst jelent. A szamurájok rangjukhoz méltó öltözetet, jellegzetes fegyverzetet viseltek, aminek elengedhetetlenül szerves része volt a két különféle hosszúságú kard.
Az egyik leghíresebb szamuráj, a „szamurájok szamurája”, a hírhedten híres Miyamoto Musashi volt, akit a maga korában a kardforgatás nagymestereként tiszteltek. De nemcsak mint harcost, hanem mint írót, filozófust, művészt és kézművest is elismerték, hiszen keze alól többek között minőségi fémtárgyak, művészi festett falikárpitok kerültek ki. És még napjainkban is nagyhatású az irodalmi munkássága is.
Ez a rendkívüli képességekkel rendelkező, sokoldalú személyiség 1584-ben, Mimaszaka tartományban, Mijamotoban született. Apja neves kardforgató volt, hűbérura szolgálatában magas tisztségeket töltött be. Hősünk kora gyermekkorától kezdve nem kímélte, edzette magát, a kardforgatást apjától tanulta. Tehetsége igen korán megmutatkozott: első, győztes és halálos párviadalát tizenhárom éves korában vívta. Ettől kezdve idős koráig több száz párviadalban vett részt, s ezalatt soha nem talált legyőzőre.
Mushasi „kenszei” volt, azaz a vívás művészetének mestere. Ugyanakkor nem tanított, nem alapított iskolát, mint azt a kard mestereinek többsége tette. Erről talán önző jellemének sötét oldala tehetett.
E legyőzhetetlen harcos erőszakos, gőgös, gátlástalan személyiség volt, aki nem adta meg ellenfeleinek a tiszteletet, mindent elkövetet hogy kihívóit mind életükben, mind halálukban megalázza. Rendszerint késett, megvárakoztatta, válogatott szavakkal szidalmazta, gyalázta ellenfeleit. Orvul, váratlanul indított támadást, és azzal is megszégyenítette számos ellenlábasát, hogy fakarddal, vagy bottal állt ki ellenük, és előbb, vagy utóbb, szégyen-szemre bezúzta alantas fegyverével koponyáikat. S ezt tetézte azzal is, hogy a hétköznapokban sem tette magát kellemessé embertársai előtt. Külseje eleve előnytelen volt, orcája csúf, sebhelyes, és a haját sem gondozta kellően. És nemigen tisztálkodott, ruhája rongyos és koszos, emiatt kifejezetten büdös lény benyomását keltette.
Ötven esztendős volt, amikor váratlanul szakított addigi életvitelével és etikátlan magatartásával. Létének utolsó szakaszát a világtól elvonultan, egy barlangban töltötte. Hátralévő napjait meditációval, művészeti tevékenységgel és írással töltötte. Ekkor írta meg élete fő művét, a „Go Rin No Shót”, azaz „Az öt gyűrű könyvét”, amit mind a mai napig sok harcművész forgat világszerte. Ez a munkája – a saját megfogalmazása szerint – „a stratégia kézikönyve a kard és az élet csatáiról”. Ám ez a könyv nemcsak a párbajtechnikák leírásait tartalmazza, hanem a nemes küzdelmek etikai kézikönyve is. Tulajdonképpen erkölcsi tagadása addigi harcos életének, amelyet – mint olvashattuk – nagyfokú lovagiatlanság és gátlástalanság jellemzett.
Miyamoto Musashi 1645. június 13-án hunyt el. Halála előtt egy héttel készült el életének utolsó írásműve, a filozófikus „Dokukodo”, azaz „Az egyedül járó útja”. Emlékét nemcsak japán emberek őrzik, hanem az egész világon élő harcművészek is ápolják.
Barcsa Dániel
Inter Japán Magazin
