A Sorge-rejtély (1.)
Dr. Richard Sorge, a Szovjetunió kémje
Ki ne ismerné a mesterkém, Richard Sorge nevét, aki a II. Világháborúban Japánból küldte titkos rádióüzeneteit Sztálinnak? Sorge a tokiói német nagykövetségre bejáratos újságíróként felbecsülhetetlen értékű hadititkokhoz fért hozzá. Működésének csúcsaként előre értesítette Sztálint a Szovjetunió német lerohanásának időpontjáról és helyéről. Az öntelt diktátor azonban saját „tévedhetetlen” megérzéseire hallgatva hatalmas veszteséget okozott saját haderejének.
Számtalan könyv és filmalkotás taglalja, hogyan alakult volna a háború és az azt követő évek története, ha Sztálin hisz a szovjet hírszerzés német származású ügynökének.
A Sorge-rejtély még ma is találgatásokra ad okot. Hétpecsétes titkait zárt dossziék őrzik, bár az utóbbi években különös okmányok „szállingóztak ki” a KGB titkos archívumaiból. Ezek ismeretében pedig már könnyebb összerakni a mozaikot.
A Szovjetunió szétesésekor Japánban rábukkantam Sorge volt kedvesére. Az akkor 80 éves japán hölgy kezdetben meglehetősen bizalmatlanul fogadott, még Sorgéhoz fűződő kapcsolatára sem akart emlékezni. Azután is ezer kifogással élt: „Jaj, aranyoskám, most javítják a fogsoromat, így nem fogadhatok vendégeket!” Ám a találkozóban megállapodva felbátorodott, és maga is kérdezgetni kezdett: „Mondja, mi ez a nagy felhajtás a Szovjetunió körül? A követség minden hónapban ideküldött egy embert, hogy ‘meglátogasson’, de most már hónapok óta felém se néznek. Megszűnt a Szovjetunió? Jaj, Istenkém, mi lesz a követség hatalmas épületével, és mi lesz velem?”
Tokió Nisi-Azabu negyedében egy sikátorszerű, szűk, csendes utcában keresem Isí Hanako házát. Ő a Sorge-ügy kevés túlélőinek egyike. Az épület első ránézésre egyszerű, puritán. A kertben virágok pompáznak, de a homlokzat sötét, komor, mint lakójának múltja. A szobában Sorge-fotók, a kémet ábrázoló szobrok, reliefek, róla írt könyvek – valóságos emlékmúzeum.
Hanako szan fiatalabbnak tűnik a koránál. Az arca még ma is őrzi leánykori szépségének nyomait. Ahogy Sorgére terelődik a szó, olyan hévvel beszél, mintha az idő és a történelem megállt volna.
Isí Hanako, a történelem tanúja
Kérjük, mesélje el, hogyan ismerte meg Richard Sorgét?
Az ismeretségünk 1935-ben kezdődött, Tokió Ginza negyedében. Hostessként egy étteremben dolgoztam, amely éjjel mulatóként működött. A tulajdonosa német volt, a vendégek pedig többségükben külföldiek. Nagy volt a forgalmunk. Sorge október 6-án járt ott először, éppen a születésnapján. A tulajdonos bemutatott bennünket egymásnak, majd pezsgőt bontott: „Az úr ma negyven éves. Erre igyunk!” – mondta, és koccintottunk.
Milyen volt doktor Sorge első látásra?
Nagyon tartózkodónak tűnt. A mulatóba sok szoknyavadász járt, de éreztem, hogy ő nem afféle. Komoly ember volt, nem szószaporító fajta. Ráadásul már negyven éves, így nekem, aki akkor huszonnégy voltam, szinte az apám lehetett volna.
Miről beszéltek először?
Pillanatnyi zavarunkban nem is tudtuk, mit szóljunk. Akkoriban ő még nem tudott jól japánul. Végül azzal törte meg a csendet, hogy megkérdezte, hány éves vagyok. Én azt válaszoltam, hogy huszonhárom. Igen, – pirul – egy kicsit fiatalítottam magamat. Aztán megkérdezte, hogy mi a kedvenc időtöltésem, én azt mondtam, hogy a komoly zenét szeretem. „Menjünk el holnap a Ginzára és megveszem a kedvenc lemezét” – indítványozta erre.
Szóval első látásra randevút kért. Kedvező választ kapott?
Természetesen, hiszen megígérte, hogy hanglemezt vesz nekem, amit akkor annyira szerettem.
Hanako fiatalon a lemezjátszóval
Milyen volt az első randevú?
Először a Yamane zeneműboltba mentünk, ami annak idején a legnagyobb volt, és ő megvette nekem Benjamino Gigli lemezét. Magának is vásárolt, Mozart zongoraszonátáit. Később együtt vacsoráztunk és akkor beszélt nekem a munkájáról is. Természetesen a hírszerzésről mélyen hallgatott, azt mondta, egy német újság japáni tudósítója.
Megismerkedésünk után egy évvel költöztem hozzá, de mert anyám gyakran jött Tokióba, lényegében az időmet megosztottam a két lakás között. Csak a hét egyik felét töltöttem Sorgéval.
Milyen volt a közös életük?
Szerelmesek voltunk. Örömünket leltük abban, hogy kettesben zenét hallgattunk, olyasmikről beszélgetünk, amikről más szerelmesek is szoktak és néha elmentünk moziba, megnéztünk egy-egy külföldi filmet. Gyűjtötte a konyakokat, és kiváló koktélokat kevert. Gyakran iszogattunk együtt.
Sorge bírta az italt?
Gyakran úgy jött haza, hogy már az ajtóban láttam rajta, az összeomlás határán van. Ilyenkor vizespohárszámra itta az égetett szeszt. A róla írt könyvek némelyike idült alkoholistának állítja be, de az nem igaz! Megesett, hogy sokat ivott, de soha nem ártott meg neki. Ha felhajtott egy pohárral, újjászületett. Olyankor ő volt a világ mókamestere, minden társaság rajongott érte.
Mi volt a kedvenc időtöltése?
Imádta Japán művészetét. Szerette a Kabuki-színházat, a lakása falát Utamaro fanyomat-másolatokkal és Buddha képekkel tapétázta. El volt tőlük ragadtatva.
Egyszóval: szerette Japánt?
Magát az országot és a kultúráját igen, de a politikai rendszert nagyon ellenezte.
Beszélt önnek arról, hogy kommunista?
Nyíltan nem mondta ki, csak következtetni engedett arra, hogy a gondolkodása közel áll a nálunk szocialistának nevezett elvekhez. Szívből gyűlölte Hitlert és a háborút. Az első világháború borzalmairól olyan hévvel beszélt, hogy nem is kommunistának, inkább pacifistának véltem.
A Sorge-iratokat rejtő KGB-épület
Beavatta Önt a küldetésébe?
Hova gondol? Soha! Bár előttem kitárulkozott, mégis körbevette valami furcsa titokzatosság. Célozgatott arra, hogy az élete veszélyben van, és hogy bármelyik pillanatban kész a halálra. Néha egyenesen félelmetes volt. Szerelmesek voltunk, én gyereket akartam tőle, de ő azzal ijesztgetett, hogy milyen élete lenne a gyerekünknek – félárván. Nem értettem pontosan, hogy mire gondol, de olyankor mindig nagyon sírtam. Nekem akkoriban fogalmam se volt a kémkedésről, talán csak Mata Hariról hallottam. Elképzelni se tudtam egy olyan szervezetet, amilyenben – mint később megtudtam – Sorge működött.
1940-ben a japán kémelhárítás felfigyelt a Ramsay néven küldött rádióüzenetekre. Sorgét is figyelni kezdeték. Felismerte-e a veszélyt?
Azt hiszem, nem volt tudatában. Szerintem elég óvatlan volt. Gyanút kellett volna fognia amikor megszakadt a kapcsolata az összekötőjével, Ozakival. Akkor még bőven maradt ideje külföldre menekülni, de nem akarta elhinni, hogy a játszma folytatása az életébe kerülhet.
Látta őt gyengének?
Csak egyszer, kevéssel a letartóztatása előtt. Akkor kezdődött a háború Németország és a Szovjetunió között. Nagyon megrázta, hogy a szülőhazája, és a szíve szerinti hazája harcban áll egymással. „Egyedül maradtam – mondta -, magamra hagyatva, barátok nélkül.” A térdemre hajtotta a fejét, úgy zokogott. Ez volt az egyetlen eset, hogy sírni láttam.
Milyen volt az utolsó találkozásuk?
1941. október 6-án, egy ginzai mulatóban ünnepeltük 46. születésnapját. A sors keze: az első találkozásunk is Ginzán volt, hat évvel azelőtt, az is a születésnapján. De ez már egy másik Sorge volt. Gondok gyötörték. Akkor már tudta, hogy a japánok háborúba keverednek az amerikaiakkal, és veszíteni fognak. Körülötte is egyre szorosabb lett a hurok. Arra kért, térjek vissza az édesanyám lakására. Akkoriban egyre szigorúbban ellenőrizték azokat, akiknek külföldi kapcsolataik voltak, és én ezzel magyaráztam az aggodalmát. A következő hónapban pedig már le is tartóztatták.
Hogyan értesült az elfogásáról?
Egy detektívtől tudtam meg, aki azért jött a lakásomra, hogy kikérdezzen. Valami tiltott valutaeladásról beszélt megtévesztésül, bár meglehet, hogy őt, magát se informálták a valódi okokról. Amikor ezt követően észre vettem, hogy a rendőrség megfigyeltet, valami eddig ismeretlen félelem kerített a hatalmába. Az is kétségbe ejtett, hogy Sorgéről semmi hír nem jutott ki hozzám, s mikor hónapok múlva megtudtam, hogy kém, majdnem elájultam a megdöbbenéstől.
Folytatása (befejező rész) következik
Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin
Megjelent:
Békés Megyei Hírlap – Hétvégi Magazin, 2000. júl. 29-30.
Californiai Magyarság, USA, 2001. aug. 28.
Sorge, Sztálin kémje címmel: Leleplező 2008/1.
Nemzeti Hírháló 2010. dec. 7.
Magyar Irodalmi Lap 2011. jún. 26
