1959. januárjában megható hír járta be a világot: az Antarktiszen, a japán Showa bázisra érkező kutatócsoport élve talált két kutyát abból a falkából, amelyet előző januárban kénytelenek voltak sorsára hagyni az örök hó és jég birodalmában. Ebből a történetből készült minden idők legsikeresebb japán filmje.
Taró és Dzsiró, a leghíresebb karafutók
Az Antarktiszen Taró és Dzsiró boldog farkcsóválással üdvözölte az egy teljes évre „elbitangolt ” gazdikat, a média világgá röppentette a hírt és sztárokká tette a túlélés négylábú hőseit.
A történet filmesített változata „Nankyoku monogotari” (Antarktiszi mese) címmel évtizedig járta hódító útját a szentimentális lelkű japánok között.
A legendás Taró és Dzsiró a kutatókkal
Hogy a valóban megható igaz történet legendává vált, elsősorban Kurahara Korejosi filmrendezőnek köszönhető, aki az eset megfilmesítésével megalkotta a japán filmgyártás mindmáig legnagyobb bestsellerét.
A rendező 19 évvel az Antarktiszen történtek után gyanútlanul olvasgatott a parlament könyvtárában. Véletlenül került a kezébe a két kutya története, amely újragyújtotta a fiatalos lelkesedést, amelyet közel két évtizede érzett, az akkor még friss hírek hallatán. Újra átérezte a történet drámaiságát, a szenvedést – nemcsak a kutyákét, az emberekét is. Meg akart ismerkedni a természet írta dráma részleteivel is, s ahogy gyűlt az anyaga, egyre erősödött az elhatározása, hogy Taró és Dzsiró történetét megfilmesíti. Így született meg az Antarktiszi mese című sikerfilm.
A túlélés története
A XX. század közepéig a Szibériához közeli Hokkaidón még mindennapos volt a kutyaszán használata. Ezeket a járműveket a különösen szívós japán karafuto kutyák húzták. Kiképzésük a legszigorúbb körülmények között zajlott. A kemény gyakorlatokban kifáradt kutyáknak egy-egy hóba vájt gödör volt a pihenőhelyük, naponta csak egyszer kaptak enni, vizet pedig a hóból olvasztottak maguknak.
Kutyának való élet: a szánhúzók hóban alszanak
A japán kormány 1955-ben döntötte el, hogy kutatásokat végez az Antarktiszen. Inukai professzor elhatározta, hogy az Antarktisz-expedícióhoz 40 szánhúzó kutyát gyűjt össze. A történet két hőse, Taró és Dzsiró kölyökkorában a wakkanai halpiacon került árverésre. A professzor megvásárolta a testvérpárt, s a kutyák felnőve a többiekkel együtt a kiképző központban gyakorolták a sarki szánhúzást.
Pár hónap múlva a Szója kutatóhajó fedélzetén tizenegy emberből és tizenhét kutyából álló expedíció indult a Déli-sarkra. Több hónapos út után a viharzónát áttörve érték el az örök hó és jég birodalmát. Kikötöttek Kelet-Onglu szigetén, hogy ott felépítsék a Shówa kutatóbázist.
Az érkezést követő egy évben kemény munka várt az emberekre. A sarkvidéki szélsőséges időjárással dacoló épületeket emeltek. Ezzel egy időben elemezhető mintákat is gyűjtöttek különféle talajokból, kőzetekből és növényekből. Ehhez kutyaszánnal egészen távoli vidékekre, még magas hegycsúcsokra is el kellett jutniuk. Az emberek és a kutyák kimerültek.
Amikor elérkezett az expedíció leváltásának ideje, a második brigádot hozó hajót foglyul ejtette a tenger jégpáncélja. Egy amerikai jégtörő szabadította ki, ám ezt követően viharba keveredett, és meghibásodott a hajócsavarja.
A hazatérő csoport tagjait egy kismotoros repülőgép szállította a bázisról a hajóra. A kutyákat a telephelyen hagyták láncra kötve.
Rövidesen kiderült, hogy a hajó technikai hibái a helyszínen nem javíthatók. Így a váltásra érkezett csoport és a tetemes depó nem juthat el a bázisra. Sarki vihar közeledett, ráadásul kifogyóban volt a kisrepülő üzemanyaga.
A kormány úgy döntött, hogy nem kockáztathatja tovább a hajó épségét és az emberek életét. Utasította a kapitányt, hogy a Szója, a régi és az új kutatócsoporttal egyetemben azonnal induljon vissza Japánba. A bázison láncra kötött tizenöt kutyát sorsára kellett hagyniuk.
A karafuto kutya erős és szívós: nyolcukban győzött az élni akarás, elszakították a láncaikat. Betörtek a bázis épületébe, ahol a legénységi szobákban viharok idején a kinti mínusz 40-50 fokos hideghez képest fűtés nélkül is „meleg” volt. Ám élelemre nem leltek.
Az örök hó birodalma kegyetlen otthon az éhezőnek. A kutyák falkában kutattak élelem után. A sarki hidegben időnként megreped a jégpáncél, s nyíláson a halak kidugják a fejüket levegőzni. Ilyenkor, ha a mozgó jég összezárul, agyonnyomja őket és belefagynak a vízbe. Maga a tenger is kivet időnként hatalmas jégtömböket belefagyott halakkal. A kiéhezett kutyáknak ezzel a sovány élelemmel kellett beérniük. Az ösztönök között legerősebb az életösztön. Naphosszat kaparták és nyalták a jeget egy-egy falat fagyott húsért.
A szabadban láncon maradt kutyákkal pár nap alatt végzett az éhség meg a fagy, a tetemüket befedte a sarki hó. Ám a falka is egyre fogyott. Tagjai a fagyos tengerbe vesztek, gleccserbe zuhantak, vagy sebekkel borítva, legyengülve megfagytak. Egy év múlva már csak ketten voltak életben.
Az antarktiszi Shówa-bázis látképe
Szakértők szerint még a karafutó kutyák is csak egy hónapig képesek dacolni a szélsőséges sarki időjárással és az éhezéssel. Hogy Taró és Dzsiró miért tudta egy évig túlélni a Déli–Sark éghajlatának kegyetlen szeszélyeit?Talán, mert fiatalabbak és erősebbek voltak a többieknél, talán, mert testvérként összetartottak, talán, mert „otthon”, a Shówa-bázison éltette őket a remény, hogy hazatér hozzájuk az EMBER.
Film és legenda
A filmforgatásra készülő Kurahara rendező két nagy dilemma előtt állott: Hogyan szerezzen szánhúzó kutyákat és hogyan jusson el az Antarktiszra? Kiderült, hogy ez a nemes kutyafajta Japánban időközben csaknem teljesen kipusztult, alig tízegynéhány maradt belőle. A rendező nem tehetett mást, Kanadába utazott szánhúzókutya-kereső körútra. Végül az Északi Sarkhoz közeli, Resolute nevű eszkimó településen 800 kutya közül választotta ki azt a huszonkettőt, amelyeket a filmezéshez alkalmasnak talált. Ezzel megtette az egyik legfontosabb lépést dédelgetett álma valóra váltásához.
A Taró és Dzsiró szerepét játszó két „sztár”
A film forgatókönyvét három társával egyetemben Nogami Tacuo (Nogami Tatsuo) írta. Egészen a forgatásig nem tudtak megszabadulni kételyeiktől, hogy vajon a papírra vetett álmok, a sarki jelenetek megvalósíthatóak-e. Ám az első próbafelvételek láttán megnyugodhattak, sőt! A gyönyörű és megható képsorok minden várakozásukat felülmúlták; sejtették, hogy remekmű készül! Különösen meghatóra sikerült a film legszebb jelenete; a kutyák megigézve bámulják az Aurórát, a sarki fényt.
Auróra, a csodálatos sarki fény
Ám aki a szenvedésről akar valósághű filmet készíteni, maga is kell, hogy átélje a szenvedést. A filmforgató stáb hajója belefutott egy tengeri ciklonba, s a rendezőnek három bordája eltörött. A makacs művész törött bordával is folytatta a forgatást, s a vérnyomása kétszáz fölé emelkedett.
Az egyik éjszaka pusztító erejű szélvihar lekapta és a végtelenbe röpítette fejük fölül a sátrat. „A sátortartó rudakkal valósággal letaglózott bennünket” – emlékezett vissza borzongva a történtekre a rendező. Ezután négy órahosszat mínusz 30 fokos hidegben vacogtak hálózsákjaikban egy gleccserszakadék szélén. A szél ereje a földhöz szegezte őket. Felkészültek, hogy a vihar bármelyik pillanatban a mélybe sodorja a csoportot.
Forgatás: Sarki viharba került a fogat
A film főszerepében két neves színész, Takakura Ken és Kurahara Korejosi (Kurahara Koreyoshi) játszott. A valódi főszereplő azonban a két kutya volt, hiszen a történet róluk szól.
A japánok részéről meggondolt és szerencsés választás volt, hogy a filmben nem kitenyésztett „díszállatokat”, hanem valódi szánhúzó kutyákat szerepeltettek. A történet hitelét erősítette, hogy az állatokat természetes voltukban mutatták be, és nem ruházták fel őket az amerikai filmek mintájára emberi tulajdonságokkal.
A hóba és jégbe burkolózó sarki táj hangulatát az akkor fénykorát élő görög zeneszerző, Vangelis szerzeménye foglalta dallamokba.
Az Antarktiszi mese forgatása
Öt évvel Kurahara elhatározása után így állt össze 40 millió dollár (közel 10 milliárd forint) ráfordításával a japán filmtörténelem egyik legsikeresebb és legnagyobb bevételt hozó alkotása.
Epilógus
Térjünk vissza a két megtalált kutyához. Az örömteli találkozás után még további két évet szolgáltak a Shówa-bázison, mígnem Dzsiró 1960 júliusában bélhurutban elpusztult. Négy és fél éves volt.
Taró egyre magányosabbnak látszott, kereste, hiányolta az elhunyt testvért. A következő év tavaszán a Szója fedélzetén tért haza Japánba. (Ez a hajó hozta haza Dzsiró tetemét is.) Az ünnepelt kutya „nyugdíjas éveit” szülőföldjén, Hokkaidón, a helyi egyetem mezőgazdasági tanszékének növénykertjében töltötte. 1970 augusztusában, tizennégy éves korában szenderedett el.
A két hős kutya bronzszobra a Wakkanai parkban
A két hős kutya bronzszobra és emlékműve a Wakkanai parkban látható. Aki pedig a valódi bundájukat szeretné megsimogatni, a múzeumban erre is van mód. Ott állnak büszke tartással, gondolatuk valahol a zúzmarás vidéken jár, okos tekintetük a horizontra szegeződik, hajóra várnak.
Íme, a film, a Nankyoku monogatari, vagyis az Antarktiszi mese:
