Szerző: admin

Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató sogun-fi (királyfi) és a vadászgató sogun-fi. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a horgára. A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy hullajtotta a sok vadat. Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának: – Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet, meg a horgodat add ide vagy egy-két napra. Az idősebbiknek nem…

Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre, tiszta szívre, szeretetre. Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott. Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól rája: – Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed. – Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva. – Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is…

Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel. A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus egy szakadó szálig mind kipusztult belőle. Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg. Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a vadásznak…

Takarékos jó Kamura, sok aranynak, sok ezüstnek fösvény ura. Minden garast, ha egy jent is, fogához ver; élni is csak szegényesen, szűkösen mer. Hogy történt meg, mit én tudom, igaz okát se firtatom, bánat érte szegény fejét, megutálta kuporgató rongy életét. Búsra hajló fejjel ballag városszerte, uccahosszat; sikátorról sikátorra, egyik sorról másik sorra. Amint ődöng, amint jár-kél, kémlő szemmel amint szemlél, lába előtt mély egy folyó, mély medrében kénnyel-kedvvel folydogáló. Nagyot sóhajt nagy bújában, eltöprengő bánatában s amint nézi folyóvíznek habos fodrát, tajték verő hullám hosszát, előtte áll folydogáló folyó…

Özvegy sorban élt az anyja, egy öröme egyetlenke kis magzatja. Adta fickó indulatos, kérő szóra szertelen mód akaratos. Szót nem fogad anyókának, nyomát üti gond és bánat. Vásár útját járta anyja s amint benéz apró boltba, játékosba, Sárkány rázza veres fejét, papi­rosból lábát, kezét. Két tűzszeme mintha égne s keresztbe áll ferdén néző tekintése. Tudakolja Sárkány árát, megvásárol vásárfiát, viszi haza lurkójának, rosszalkodó magzatjának. Kap a fickó a vásáron, bálványszemű rőt Sárkányon, megereszti hosszan nyúló fonálkáját, jobbra-balra himbáltatja kezét, lábát, tűzderekát. Ám a Sárkány tűzszín arca sehogyse száll fel magasra,…

Járja, búvja bonc az erdőt, tanít, oktat járó-kelő Buddha-hívőt, jámbor szóra, emberségre, irgal­mazó, szívjavító szeretetre. Fa odvában szűk lakása, szószólásban jámbor lelke megnyugvása. Hegyek útján, esthomályos mély erdőben, jár a vadász vadra lesben; kedveteltig vadászgat el, vadra nyíllal nyilazgat el. Napkeltétől napnyugtáig, néhanapján virradtáig. Ballag a bonc hegyek, völgyek akadékán, sziklaszálak szakadékán, ki barlangból, be bar­lang­ba, völgykatlanból szűk szorosba. S amint lesel tekervényes utak mentén, ül egy vadász földre süppedt vén fa tönkjén; erős vállán íj-nyilával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Bonc ott terem vadász mellett, akár egy nagy bűnös mellett, szemet…

Irígy ember Jamagáta, más ezüstjét, bárki kincsét réznek látta. Kuporgatta, félrerakta pénzecs­kéjét, széltől óvta, nagyritkán ha kinyitotta erszénykéjét. Újév napja, háládatok nagy hónapja derengőben, télvíz idő engedőben. Zivataros orkán helyett lenge szellők lengedeztek. Újesztendő, langyos idő kiragyogtán, oltártüzek bálványszerte kigyulladtán, virág nyílik szíven, lelken, rügyet fakaszt embereken. Földi lakók szemén, száján, meg nem szűnő mosolygásán, derű színes áradatja, szeretetnek szíves szava. Se adós, se hitelező, csakis kedves ajándékot adó, vevő. Se bosszúnak, se haragnak, nincsen helye se bánatnak, se rosszlelkű indulatnak. Fukar ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta.…