Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali álmukat.
Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják, mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.
– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok csillag a madárkákra.
– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.
– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.
– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. Ragyogni meg csillogni, azt csak éjszaka tudtok.
Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem bújhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.
Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú, szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:
– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek, hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok? Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé hulltok le.
Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.
– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a borzason.
Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik, balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja és korbácsot fon a hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába, sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül, egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.
Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a fellegek közül.
Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.
– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.
Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki. Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol szikrázik.
– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.
Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat elfelé, hogy a lába is alig bírta.
– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tünődik a megszeppent öreg és amint ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.
Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.
– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:
– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy mehetnékje, égfelé repülhetnékje.
Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben. Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy szikrázik fentről a csóvája.
Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.
– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna többé magához.
– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy másik.
– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.
Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek, fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok nyugalmát.
– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.
