Takarékos jó Kamura, sok aranynak, sok ezüstnek fösvény ura. Minden garast, ha egy jent is, fogához ver; élni is csak szegényesen, szűkösen mer.
Hogy történt meg, mit én tudom, igaz okát se firtatom, bánat érte szegény fejét, megutálta kuporgató rongy életét. Búsra hajló fejjel ballag városszerte, uccahosszat; sikátorról sikátorra, egyik sorról másik sorra.
Amint ődöng, amint jár-kél, kémlő szemmel amint szemlél, lába előtt mély egy folyó, mély medrében kénnyel-kedvvel folydogáló. Nagyot sóhajt nagy bújában, eltöprengő bánatában s amint nézi folyóvíznek habos fodrát, tajték verő hullám hosszát, előtte áll folydogáló folyó hídja, mindkét partot nyitó nyitja. Nekiindul a nyitjának, jobbról, balról lakkos, fényes karfájának.
Hídpénz-szedő ott álldogál hídja mellett, félmarkában rézpénzt csörget. Rászól komor Kamurára, csakis pénzért léphetni rá hídja síma deszkájára.
– Fizetség jár átkelésért?
– Nem szép szóért, se nem ingyért.
– Hány szen-pénz a hídút ára?
– Két szen-pénzért rá is léphetsz, túlfelőlre el is érhetsz.
Kelletlen nyúl erszényébe s addig babrál legmélyébe, míg ráakad valójára, egy szen-pénzes darabkára. Kikotorja, nagynehezen előveszi, szép lassacskán, megfontoltan vámos kézbe beléteszi.
– Kettőt mondtam, ej ostoba – s nyujtja megint markát oda.
– Híd útjának, egészének fél a fele, két szen-pénznek, egészének egy a fele – és elindul folyó hídja közepéig, síma talpfa legfeléig.
Áll a vámos, száját tátja, gyökeret ver mindkét lába, amint a híd fele útján, épp a felét nagypontosan kiszámítván, fejest ugrik komor legény, víz sodrában azon nyomban elmerülvén.
Áll a vámos, ámélkodik, odaveszett pénze után sopánkodik, siet Buddha bálványához, szól a szava irgalmához:
– Vízbe merült Kamurának szálló lelke, vándor útján vándoroljon olyan testbe, hogy elveszett, vízbe esett szen-pénzecském megkerüljön és a szívem megenyhüljön.
http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm