Az akoja puhatestűek rendjébe tartozó kagylóféle, mely a japán partoknál, különösen a Sima-félsziget csendes tengeröbleiben található nagy mennyiségben. A gyöngy voltaképpen a kagylótest belsejében lezajló beteges elváltozás, melyhez egy homokszemecskének kell bekerülni a puhatestű szervezetébe, úgy hogy ne okozzon kárt semilyen belső szervben, ráadásul a homokszemnek be kell vinnie egy picinyke darabot a külső kagylószövetből. Ezek a bekerült sejtek vonják be aztán szivárványszerű hártyával az idegen testet, amiből gyöngy képződik. Egykor a természetes állapotában kialakult gyöngyöket az amák – a tengeri szüzek gyűjtötték be, melyek a környék asszonyai, lányai voltak. Még máshol a tengerpartok mellett földműveléssel bíró területeken az asszonyok rizst termesztettek, gombát, bogyókat, erdei gyümölcsöket gyűjtöttek, ezen a vidéken más lehetőség híján a gyöngykagyló-gyűjtés vált, a halász férjüket az óceánról hazaváró asszonyok foglalatossága. Az amák különös fütyülő hangot adnak, mikor kidugják fejüket a sós tengervízből, és résnyire nyílt ajkuk között óvatosan levegőt vesznek. Ezt a hangot e vidéken a tenger énekének is nevezik. A gyakorlat által megszerzett tapasztalat tanította meg erre őket, a hatvan-nyolcvan másodpercnyi merülés utáni helyes lélegzetvételre. Az amáknak meg kellett tanulni villámgyorsan tájékozódni, hisz kevés a rendelkezésre álló idő, hogy megtalálják a kagylók kedvelt letelepedési helyeit. Sokszor tizenöt méter mélyre is kellett merülni néhány kagyló felhozataláért. Yamata hercegnő parancsára zsákmányuk egy részét felajánlották Amaterasu istennőnek, „a távoli öblök királynőjének” Ez a mesterség azért is a nők privilégiuma volt, mert a női zsírszövet jobban megvédi a hidegtől a merülőt, és ezért tovább voltak képesek a víz alatt maradni. Szükség is volt erre, hiszen naponta több százszor kellett a titokzatos mélységbe alábukniuk. A felhozott gyöngykagyló – szerencsés esetben – eladható gyöngyöt tartalmazott, amivel kiegészíthették szerény megélhetésüket. Mindenestre amából, gyöngy által soha nem lett gazdag ember. Éppen száz éve annak, hogy a „gyöngykirály” Mikimoto, egy szegény tésztakészítő fia rájött, hogy a gyöngyképződési folyamat mesterségesen is létrehozható. Állítólag egy szerzetes vagy egy hallei egyetemi zoológus tanár felfedezését valósította meg. A parányi idegen testet elhelyezte az akoja szövetei közé és fűzfakosarakban visszatette a tengerbe. A gyöngyképződés legalább három év, így várni kellett az első eredményekre. A kísérletek sikerrel jártak. Ma már nem a búvárnők a gyöngytenyésztés főszereplői. Tizenkétezer operátor – közülük tízezer nő – végzi ezt a hihetetlen precizitást igénylő munkát, hogy évente kilencven tonna igazgyöngy kerüljön a világ minden táján az ékszerüzletekbe. A nagyméretű gyöngy – hét mm feletti átmérőjű három év alatt fejlődik ki ideális viszonyok között csendes tengeröblökben, preparálás után visszahelyezett úszó kosarakban. Ha három évnél tovább tartják a képződő gyöngyöt a kagylótestben nemkívánatos deformitások alakulnak ki, tehát ez is külön figyelmet igénylő feladat. Ráadásul az akoja érzékeny a hőmérséklet-változásokra, a víz sótartalmára, a szeles időjárásra, ezért erre külön technikákat dolgoztak ki sok-sok türelemmel, a japánokra jellemző precizitással. Mikimoto kilencvenhat éves korában bekövetkezett haláláig, harminchat évet szánt a Gyöngysziget – a nagyüzemi gyöngytermesztés kialakításának. Az Isze Sima Nemzeti Parkot évente fél magyarországnyian keresik fel megtekinteni a látnivalókat. AZ 1926-os philadelphiai világkiállításon bemutatott Gyöngypagoda több mint tízezer gyöngybő l készült. A Japánban kitenyésztett igazgyöngyökben a hozzáértő ember tehetsége, egy sebész művészete, makacs kitartás, és türelmes céltudatosság testesül meg. A gyöngyházfény ragyogása a bölcsesség és a munka gyönyörű ötvözete.
Koczeth László
Inter Japán Magazin
Megjelent:
Kapcsolódó cikkek:
http://interjapanmagazin.com/a-japan-igazgyongytenyesztes/
