Világsiker lesz Kuroszava művészi végrendelete
Egy előadásom alkalmával megkérdezték tőlem, milyen filmeket tartok színvonalasnak. Azt válaszoltam, hogy „amelyekre még másnap is emlékezem”. A limonádé, a makaróni western, a szappanopera, a futószalagon gyártott kommandós akció nem kedvenc műfajaim. A harmadrangú színészekkel előadott gyermeteg szerelmi történetek, a fölösleges öldöklés, a jelentéktelen semmi pár óra alatt kihessen az agyamból. Hiányzik belőlük az érték, a tanulság, a maradandó. Mint egy leves, amelyből kispórolták az anyagot, hogy a végén csak meleg víz maradjon. Némi malíciával: kár az időért és a villanyáramért. Ezekkel szemben állnak azok a filmek, amelyekre évtizedek távlatából, álmomból felrázva is rögtön emlékezem. Nemesítettek, tanítottak, bemutattak egy darabot az igazságból, a történelemből, vagy új gondolkodásmódra, emberi értékekre figyelmeztettek.
Ifjú koromban néhány évig a Magyar Televíziónál együtt dolgoztam legendás magyar színészekkel: Latinovits Zoltánnal, Besennyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Páger Antallal, Ruttkai Évával, Béres Ilonával. Ide sorolnám Hofit is, aki ugyan teljesen más műfajban, de szintén őstehetség volt. Mi, szerencsések, a színészi nagyságok közelében nap mint nap élvezhettük a tehetség mágnesmezejét. Ha csak annyit mondtak „jó reggelt!” (Latinovits a fogai között, Besennyei mennydörgőn, Páger reszelősen) már annak is különös fontossága lett. Na és a játékuk! Mennyivel lenyűgözőbb volt a kulissza mögül nézve! Imádtuk őket „civilben” is. Felvételszünetben megbeszélték a forgatás problémáit, vagy a következő jelenetet. Nem egyszer ingyen-előadás kaptunk, ha egymást, vagy önmagukat parodizálták. Suka Sándor volt ebben a legnagyobb kópé. Ránk se nézett, csak mondta a filmbéli szerepét, de
teljesen máshogy, ifjúkori zaftos történeket belekeverve. Szemünk könnyezett bele.
Mondanom se kell, szerettem a japán filmeket. Mind a hármat, amit a szocializmusban megnézhettem. A hét szamuráj teljesen lebilincselt (hétszer láttam), ugyanúgy a Kopár sziget, a hallgatag dráma, amelyben alig hangzik el néhány szó. Az Onibaba vérengzős története már kevésbé fogott meg. A Harakirit pedig kiskorúként meg sem nézhettem. (Sokan biztattak, szökjek be, és olyan csodát láthatok, mint még soha, a nézőtéren sorban ájulnak el a férfiak.)
A Sógun című történelmi filmsorozatot már Japánban élve, japán nyelven élvezhettem. Régi vágyam teljesült, amikor megismerhettem Mifune Tosirót, a film főszereplőjét. Fiával, Siróval ma is tartjuk a kapcsolatot. 1999-ben örömmel újságolta, hogy elvállat egy filmszerepet az Eláll az esőben. Erről két cikket is írtam. Egyiket a forgatás alatt, a másikat a velencei filmfesztivál bemutatója után. A Kuroszava utó-alkotásnak szép jövőt jósoltam, és nem is sokat tévedtem. Alkotói és szereplői azóta kilenc nemzetközi díjat söpörtek be. Csak Magyarországon nem mutatták be azóta sem.
Doma-Mikó István és Mifune Shiro színész
A japán filmművészetet megrengette két géniuszának halála: ’97 karácsony estéjén 77 éves korában elhunyt Mifune Tosiró, minden idők legnagyobb japán színésze, a „Hét szamuráj” és összesen 140 film főszereplője. Kilenc hónappal később, 88 évesen követte őt a legendás Kuroszava Akira filmrendező, aki 30 remekművet adott a világnak.
1951-ben, a japán történelmi filmek születésének hőskorában ők, – a kiváló rendező és a született színész- „A vihar kapujában”, majd később „A hét szamuráj” című remekművekke megalapozták a japán filmgyártás világhatalmát. Évtizedes közös munkájuk alatt a sort olyan gyöngyszemekkel folytatták, mint A testőr, Rőtszakáll és a Titkos portré. Ezekhez fogható művekkel kortársaik és utódaik hiába próbálkoztak.
Most mégis megtört a jég, igaz, Kuroszava szellemében! A rendező családtagjainak és legközelebbi munkatársainak összefogásával megfilmesítik a mester utolsó forgatókönyvét.
Aki Kuroszavával együtt dolgozott, mintegy megmágneseződött a géniuszától. A japán filmkészítés történelmében vízválasztó „A hét szamuráj” több mint egy évig tartó forgatása. Nem kérik a bizonyítványát, aki abban részt vett, mert ma biztosan mestere a szakmának.
Most még egyszer összeállt az aranycsapat, amelynek többsége ekkortól, de legalább az utolsó húsz évben végig kísérte őt hosszú pályáján: ugyanaz a kameraman, dekorátor, hangmester, fővilágosító és jelmeztervező (utóbbi a mester leánya, Kazuko). A legprofibb profik gyülekezete ez, hogy megmutassa a világnak, mit tudnak még mindig! Csak a nagy karmester hiányzik, ám szelleme ott van velük májusban, az Oi folyónál és az izu-félszigeti forgatáson, ahol asszisztense, Koizumi rendez, most először egyedül.
Az eláll az eső forgatása
A parádés szereposztás méltó a stábhoz! A művészek nem csak profik, de legtöbbjük ereiben régi teátrista család vére csörgedezik, és gyerekkorától filmez. A hét szamurájt alakító legendássá vált színészek két leszármazottja is szerepel: Mifune Siró a néhai „szamuráj-főszereplő” fia, és Kató Takayuki, a másik szamuráj- s egyben Kuroszava rendező- unokája.
A japán filmrajongók nagy érdeklődéssel várják a 48 éves Mifune játékát, aki fiatalon, apja nyomdokain kezdte a filmezést, és most, 28 évi „vakáció” után állt újra a kamerák elé. A művész túlzott szerénységgel kommentálja saját szereplését, ám olyan átéléssel alakítja a kedélyes és komikus várurat, hogy az megremegteti a mozikedvelő közönség szívét. Őszintén reméljük, hogy visszatér a filmezéshez, és a Mifune névvel újra találkozhatunk a vásznakon.
A főszerepet Terao Akira játssza, feleségének szerepét Miyazaki Yosiko színésznő.
Miyazaki Yoshiko és Terao Akira
Kuroszava története a Kyóhó korszakban (1716-1730) játszódik. A kiváló, de érvényesülni képtelen szamuráj, Miszava Ihee feleségével Tayoval utazáskor a zápor elől egy szegényes fogadó fedele alá menekül. A mostoha időjárás ide kergetett sok utazót, akik képtelenek átkelni a megáradt folyó gázlóin. (Igazi kuroszavás téma, ahol el lehet időzni egy-egy emberkarakter bemutatásán!) Ihee fogadásból megvív, a nyert pénzen ételt, italt vásárol, és szétosztja a szegények között. A hodályba békesség és boldogság költözik, s együtt várják, hogy elálljon az eső. A szabadba jutva a helyi vár birtokán két fiatal szamuráj párviadalának lesznek tanúi, akiket Ihee szétválaszt. Felfigyel erre Shigeaki, a várúr, (Mifune Siró), aki várába éppen vívómestert keres. Meginvitálja Iheet, s felajánlja a vívómesteri posztot. Ehhez a szamurájnak párviadalban le kell győznie a várbelieket. Két várbeli csúfos veresége után további jelentkező hiányában maga a vár ura vállalja a küzdelmet. Ihee lefegyverzi a dühös nemest, ezzel övé lenne az „állás”, s az élete megoldódna. Ám aki fogadásból vív, nem töltheti be a posztot. Tayo, a feleség búcsúzóul beolvas a várúr tanácsosainak: „Férjem a fogadásba kényszerből ment bele, hogy másokat megsegítsen. Ám nektek hiába magyaráznám, hogy nem a tett a fontos, hanem az ok!” Majd a férjéhez így szólt: „Továbbra is vívj fogadásból mikor csak kedved tartja, és segítsd a szegényeket!” Ahogy ez Shigeaki tudomására jut, lovon vágtat a vándorútját folytató szamuráj után, a néző képzeletére bízva, hogy találkoznak-e….
Mifune Siró és Terao Akira
Kuroszava rendezői utasításként a következőket jegyezte fel: „A film a főszereplő és felesége közötti dráma. A kettejük kapcsolatát élethűen kell megörökíteni. A cselekmény egy nagy háború után, egy új világ teremtésekor játszódik. Megtekintése után a nézőben felemelő érzésnek kell maradnia….”
Mifune Shiro
Feltámad-e a japán filmművészet? A Kuroszava-Mifune úton bizonyosan! A szenzációsnak ígérkező alkotást a Velencei Filmfesztivál külön meghívással invitálta Itáliába. A szeptembe
6.-i vetítés minden várakozást felülmúlt. Az utolsó filmkockák bűvöletéből felocsúdott nézők felugráltak, hatalmas ovációval és öt percig tartó taps-orkánnal köszöntötték a színpadon megjelent japán delegációt. Az egyre felhangzó „Kuroszawa! Kuroszawa!” kiáltásokra az e napon éppen egy éve elhunyt géniusz munkatársai könnyekben törtek ki.
A világsikernek ígérkező alkotás európai és ázsiai vetítési jogát a francia Seven Films Cinema cég vásárolta meg 1 millió US dollárért. A Kurosawa Production igazgatója, a rendező fia, Hisao bejelentette, hogy jövő évben még egy filmet forgatnak apja hagyatékából. Címe: „Nézni a tengert”.
Az „Eláll az eső” zártkörű vetítése szeptember végén lesz Tokióban, a japán filmszínházakba pedig jövő év tavaszán kerül. S hogy mi mikor láthatjuk a mozikban? Reméljük, mihamarabb!
DOMA-MIKÓ István
Tokió, 1999
Megjelent:
Californiai Magyarság, 1999. október 1.
