A második világháborúban történt az a különleges eset, hogy az USA legtöbb kitüntetését érdemlő ezrede kizárólag másodgenerációs, japán-amerikai katonákból áll. De, hogy történhetett ez meg egy olyan országban, ahol az általános közvélekedés élből elutasította az ázsiai harcosok egyenrangúságát?
Kezdjük a számokkal, a 442. ezred érdemeivel:
- 21 darab Becsület Érdemérem – Medal of Honor (a legmagasabb katonai kitüntetés)
- 52 darab Kiemelkedő Szolgálatért Kereszt (második legmagasabb)
- 9486 Bíbor Szív (sebesülési érdemérem)
- Több ezer ezüst és bronz csillag
Az érdemérmek számai önmagában is tekintélyt parancsolnak, pláne ha hozzátesszük, hogy mindössze két aktív évre volt szüksége az ezred tagjainak ahhoz, hogy ezt a mennyiséget elérjék.
Ezeket a kitüntetéseket márpedig nem adták könnyen. Különösen a 442. ezred katonáinak nem. Az ott szolgálatot teljesítő amerikai (japán) katonáknak a harctéren és azon kívül is meg kellett vívniuk saját csatájukat. Hiába születtek Amerikában, az amerikaiak nagy része nem ismerte el őket teljes értékű hazafinak. Sőt, többen arra gyanakodtak, hogy Japánnak teljesítenek kémszolgálatot.
Pearl Harbor lerohanását követően az előítéletek még tovább erősödtek, melynek következtében elbocsájtották a hawaii akadémián tanuló kadétokat. Ekkor vették az amerikai-japán katonák saját kezükbe a sorsukat és megalapították az „Egyetemi Győzelmi Önkéntesek” névre keresztelt hadtápalakulatot. Motivációjukat és elkötelezettségüket az Amerika iránt fogadott hűség táplálta. Az így felállított, körülbelül 160 fős alakulat elsősorban utakat, kerítéseket és támaszpontokat épített. A katonai diszkrimináció azonban nem csak a kadétokat, de a nemzeti gárdában szolgálatot teljesítő 1400 másodgenerációs japán-amerikai katonákat is érintette. Felső utasításra beszolgáltatták a fegyvereiket és lőszereiket, majd elkülönítették őket a nem japánoktól. Ezután a szárazföldre vezényelték őket és megalakult a 100. gyalogsági zászlóalj. Az „elkülönített” ezred sikereinek köszönhetően hamar felhívta magára a figyelmet, így Roosevelt elnök enyhített a velük szembe támasztott szigorú rendeleten.
Az elnöki gesztus következtében 1943-ban 4500 japán-amerikainak biztosítottak helyet (több mint 10 ezren jelentkeztek) egy újonnan felállított egységben, a 442. ezredharccsoportban. Ezt követően nem várt könnyű menetelés a „japán bélyeget” viselő csoportokra, hiszen olyan véres ütközetekben kellett hűségükről tanúbizonyságot tenni, mint a Salernó-i vagy a Monte Cassinó-i csata. Utóbbi ütközetben tűnt fel igazán a parancsnokoknak a 100. zászlóalj bátorsága, akik lényegében fedezék nélkül rohamozták meg az apátság falait. Tőlük származik a jól ismert „Banzáj!” csatakiáltás is. A rendre szélmalomharcot vívó zászlóaljból mindössze néhány száz katona maradt életben, akiket végül a 442-es ezredharccsoporthoz csatoltak.
A kék-fehér öltözetben harcoló 442-eseknél szintén csatakiáltással bátorították egymást és saját magukat:
„Inunkszakadtáig!”- zengett a japán gyökerekkel bíró katonák torkából.
Az ezred a hátralevő időszakban is több, fontos ütközetben állt helyt, melynek történeteiről a sajtó – a szokottnál részletesebben – is beszámolhatott. Ennek ellenére nem beszélhetünk általános sikerről, hiszen sok amerikait még így sem tudtak meggyőzni hűségükről. Több amerikai-japán katonát ért terrortámadás a leszerelése után, valamint rendre elutasításra került azoknak a kérelme, akik a helyi veteránszövetségbe kívántak belépni.
Végül 2011-ben, Adam Schiff kaliforniai képviselő javaslatára Kongresszusi Aranyéremmel tüntették ki a 442-es ezredharccsoport veteránjait, aki elmondása szerint:
„Ezek az amerikai hősök akkor is védték a szabadságunkat és ideáinkat, amikor ezeket otthon megtagadták tőlük.”
Nagy Zoltán
Inter Japán Magazin
