Honsú sziget, III. század
– Császárom! Odzsin! – fordult vezetőjéhez a törzs táltos papnője. – Úgy érzem, hatalmas vész kerülget minket!
– Mi nyomja gondterhelten a melledet? Beszélj! – intette magához szigorúan Odzsin császár a papnőt.
– A madarak! – legyintett az ég felé, majd mutatott körkörös irányba maga körül az asszony. – Az állatok! A fák!
– Mi van velük? – türelmetlenkedett Odzsin.
– Zavartan viselkednek! Mind! Az összes állat! Teljesen megzavarodtak! A ludak összevissza repülnek! A nagyvadak egy irányba özönlenek! A növények furán növesztik szárukat, kiszáradnak, elégnek! Pedig monszun időszak van! Hidd el nekem, jó uram! Ez nem jó jel! Valami nincs rendben!
– Mégis mi?
– A szellemek azt súgják, hogy égni készül a szent hegy, a Fudzsiszan hólepte csúcsa.
– Hogyan? Ha ez igaz, akkor tegyél valamit! Beszélj még egyszer a szellemekkel! – vágta rá gondolkodás nélkül az uralkodó.
– Engedelmeddel, megtettem, uram! Azt tanácsolták, hogy hagyd el a szigetet! Azt mondták, égni fog a hegy csúcsa, és égni fog körülötte minden! Erdő, mező! Még lapockacsontból is jósoltam neked! Abban is az állt: hatalmas végzete következik az ajnu népnek.
– Akkor meneküljek el? Most, hogy megszilárdítottam a hatalmamat, és mindenki behódolt nekem? Kemény munka volt elérni, hogy meghajoljanak akaratomnak! – vált meggyötörtté egy pillanat alatt Odzsin.
– Tudom, felség! De hadd bátorkodjam megjegyezni, ha elemészt Fudzsiszan tüze, akkor az éltedbe fog kerülni!
– Akkor mit javasolsz? Mit súgtak a szellemek?
– Nem adtak útmutatást! Csak annyit, hogy hagyd el e földet!
– Én itt maradok! Megküzdöttem ezért a szigetért! – háborgott, miközben tanácstalanul járkált föl-alá.
– Uram, ha te maradsz is, a néped el fog hagyni! Már megbocsáss szavaimnak, de sokuk családja lett áldozata a nagyravágyóságodnak! Gondolkodás nélkül itthagynak! És neved feledésbe merül! De gondolj csak bele, uram! Ha megmented őket Fudzsiszan haragjától, hősként fognak tisztelni!
– Na, ez tetszetős elgondolás! – húzta ki büszkén mellkasát. – De, mégis hova mehetnénk? Itt van mindenünk! Ez a mi földünk! A kinaj császárhoz könyörögjek? Azokkal mindig háborúban álltunk! Vagy a kóreaj császárnál rimánkodjak alamizsnáért?
– A szittyák kedves népeknek hírlenek! Azok befogadnák a te népedet, és minden jószágaidat! És az ő földjük is itt van, a tengeren túl!
– Azt hallottam, furcsa nép az! Jurtákban laknak, ahol folyton tüzet táplálnak! Lovak hátán alszanak! Lovaik hátáról vadásznak! Félelmetes dolgokat beszélnek róluk azok, akik jártak ott! Nem hiába építtetett falat a kinaj császár!
– De szeretik asszonyaikat, és harcolni tanítják gyermekeiket! Utazóid mit meséltek ottjártukról? Hogy megvendégelik az idegent becsülettel! Aranykupából itatják, míg maguk fakorsóból isznak!
– Igaz! Menjen hát egy hírnök, szálljon ajándékkal megrakott hajóra, és keresse meg a kagánt! Vigye jóhírünket, és baráti segítségkérésünket!
– De egyet tarts szem előtt, jó uram! – emelte fel mutatóujját a táltos papnő. – Nem szeretik a szittyák, ha valaki színleli az alázatot! Jó emberismerőnek beszélik őket! Hamar felismerik, ki a barát, és ki az, aki ármánykodik!
– Milyen beszéd ez? – förmedt rá a császár a nőre.
– Intő beszéd, gazdám! – hajolt meg alázattal. – Ott nem terjesztheted ki nagyravágyó elgondolásaidat, és ármánykodásaidat, hogy megszerezz egy darab földet!
– Nem kell nekem az a föld! Mit kezdenék vele? Az utazók azt híresztelték, hogy ott száraz a levegő! És fagyos az éjszaka! Ott maradunk, amíg Fudzsiszan isteni haragja lecsillapodik, aztán visszatérünk ide! A következő monszunra már itthon leszünk! Menjen hát a hírnök a kagán birodalmába! …
***
Szittya birodalom
– Jó uram! – hajolt meg a szittya kagán előtt az ajnók küldöttje. – Odzsin császár hírnöke vagyok, a tengeren túli Honsú szigetéről.
– Hadd halljam, mi vezetett otthonodtól ilyen messzire, a szárazföld belsejébe? – tudakolta szelíden, mosolyogva a kagán.
– Szigetünk hatalmas istensége, Fudzsiszan, haragra gerjedt a népek közti torzsalkodás láttán. A szellemek azt súgták táltos papnőnknek, hogy az ajnó nép hagyja el Honsút, mihamarabb, mert haragja rettenetes lesz. A kínaj császárhoz, és hűbéreséhez, a koreaj császárhoz nem mehetünk menedéket kérni. Hisz te is jól tudod, évtizedek óta háborúban állunk velük. Odzsin nem akarja gyengének mutatni magát előttük.
– Összehívatom a nemzetgyűlést! – felelte a kagán.
– Nem értelek, jó uram! – állt meg beszédében a küldött értetlen arckifejezéssel.
– A szittyáknál nem én vagyok a döntéshozó! Összeül az összes törzs feje, és a koros táltosok, és együtt határozunk. Mi így oldjuk a viszályt!
– Értem, uram! – hajolt meg az ajnó küldött…
… Határozott a nemzetgyűlés! – tájékoztatta a kagán az ajnót, miután visszatért a nemzetségfők találkozójáról. – Befogadjuk Odzsin császárt, és népét! Szívesen látjuk vendégeinket, hisz tesztvéri nép nekünk az ajnó! Barátként, testvérként beszéltek rólatok a vénebb nemzetségfők, így hát elfogadom a döntésüket. Megkapjátok a tengerparti földet használatra, míg nem csillapodik istenetek dühe! Így nektek meglesz ott minden, mit a tenger adhat! Halászni kiválóan tudtok, telepedjetek meg ott! Nekünk úgyis túlságosan sós az a levegő! …
***
Mandzsúria partjai, 4 esztendő elteltével
… – Na, végre! Visszatértek a felderítők! – csillant föl a császár szeme, mikor megpillantotta zászlóját a napfelkeltében lobogni, aztán komótosan közeledni a part felé a zászlóval megjelölt hajót. – Gyújtsatok egy máglyát, hadd lássa az a hajó, hol várjuk! Lobbanjon a láng! Mi hírt hoztok otthonunkról? Visszatérhetünk már?
– Most már vissza, jó uram! – hajolt meg ura előtt a küldött boldogan. – Négy esztendeje már, hogy a szittyák befogadtak minket, és négy esztendeje küldesz vissza-vissza, megtanulmányozni hazánk állapotát. Négy monszunos évszak elegendő volt, hogy az eső megtömörítse az embermagas hamutakaróval fedett földet! Otthonaink, házaink elpusztultak Fudzsiszan tüzes haragjától, és a vidék is megváltozott! Még itt-ott kilátszanak a hamvakból a régi épületek üszkös maradványai, meg az elégett cseresznyefák kusza ágai, de már sok helyen burjánzik a föld, törnek elő a friss hajtások! Jövő ilyenkor már vethetünk az új talajon!
– Akkor hazamegyünk! – szögezte le a császár eltökélten. – Megköszönjük a szittyák vendégszeretetét, és indulunk! Sok dolgunk van! Föl kell építenünk falvainkat, városainkat! A birodalom megkívánja, hogy visszakapja császárát! És én is megérdemlem már az engem megillető helyet! – mondta gőgösen.
– Császárom! Odzsin! – szólt közbe a papnő. – Úgy vélem, elvesztetted féltve őrzött hatalmi súlyodat a szigetek közt! Így, hogy elmenekültél Fudzsiszan haragjától, és több, mint négy esztendeig távol voltál, kétséges, hogy visszaszerezd a hatalmadat, és földjeidet! Talán már Yamato Takeru ereje is kevés volna! Ha valamelyik törzs már visszament, akkor nem sokat tehetsz!
– Te megátalkodott varázsló! Te szentségtelen nő! – hördült fel bőszen a császár. – Mit képzelsz magadról? Te tanácsoltad, hogy meneküljünk!
– Uram, ha nem tanácsoltam volna, akkor te már elüszkösödtél volna a hamuesőben! – válaszolta tárgyilagosan a táltosasszony. – Mesélték a hírnökeid, hogy még egy esztendő elteltével is hullott a pernye, meg a hamu, és csak a következő monszun tisztította meg a levegőt! Vagy már elfelejtetted, uram?
– Nem! – higgadt le Odzsin császár, megrémülve tanácsadója szavaitól. Megborzongott. Hirtelen a tarkóján érezte a halál leheletét, és az izzó parázs melegét, ahogy csontjáig járja át húsát a forróság. Egy hirtelen mozdulattal el is kapta két kezét az irányjelzőként gyújtott máglya lángnyelveitől, aminek hőjéhez addig lassan közeledett, megmelengetni a hajnali párától fagyossá vált tenyerét. – Igaz! …
… – Egymagamnak talán nem sikerülne! De ha szövetséget kötnénk a szomszédos törzsekkel, még akár háború nélkül is kiharcolhatnám magamnak az uralkodás jogát! Csak rá kell venni a törzsek vezetőit! Nézd meg a szittyákat!
– Nem értelek, uram! – nézett császárára kérdő tekintettel a papnő.
– A szittyák a legapróbb összetűzés elkerülése érdekében képesek összehívni a törzsszövetséget! Akármilyen sérelem éri valamelyiküket, a kagán összehívja a nemzetségek főit, meg a táltosokat. Mindegyikük beleszólhat a dolgok állásába! Még engem is elhívtak pártoskodni, míg vendégük voltam! Holott, semmi közöm nem volt a viaskodásukhoz! Mégis, a kagán megkérdezte, hogy látom jónak! Egyenrangúnak tekintettek! Meg téged is, velem együtt!
– Így igaz, császárom!
– Sok mindent megtanultam a kagán népétől ez alatt a négy esztendő alatt! Alázatos vendégük voltam! Nem színleltem! Tudhatod! Észrevettem, hogy jobban tisztelik a kagánt, ha becsületes, őszinte! És nem vágja el a nemzetségfő torkát, ha az ellenére beszél! Meghallgatja mindegyik tanácsát, és közös erővel döntik el, mi lenne jó a birodalomnak! És rájöttem, hogy rá kell vennem az ajnó urakat, hogy közösen hamarabb célt érünk! Ahogy a szittyák lovai, meg marhái is jobban húzzák a kordét, ha egymás mellé kötik őket! Még azt nem tudom, hogy értessem meg az egymással viaskodó urakkal a szándékom!
– Híred még talán állja az idő próbáját, tudják még az ajnó urak, hogy ki voltál egykor!
– Tudják! Persze, hogy tudják! Vér tapadt a kezemhez! Azért nem fogják látni tiszta szándékomat, mert félik a nevemet! – nézett mereven az elhaló tábortűz utolsó parazsai közé a császár.
Hosszú, és rögös út áll még előttünk, hogy az ajnók tengernyi nép legyen! Hátha támad minket a kínaj császár! Ne csak törzsek uraljanak egy területet, hanem végre egyesüljenek! Nézd meg, mekkora végtelen birodalmuk van a szittyáknak! Legyen nekünk is! …