Irígy ember Jamagáta, más ezüstjét, bárki kincsét réznek látta. Kuporgatta, félrerakta pénzecskéjét, széltől óvta, nagyritkán ha kinyitotta erszénykéjét.
Újév napja, háládatok nagy hónapja derengőben, télvíz idő engedőben. Zivataros orkán helyett lenge szellők lengedeztek. Újesztendő, langyos idő kiragyogtán, oltártüzek bálványszerte kigyulladtán, virág nyílik szíven, lelken, rügyet fakaszt embereken. Földi lakók szemén, száján, meg nem szűnő mosolygásán, derű színes áradatja, szeretetnek szíves szava. Se adós, se hitelező, csakis kedves ajándékot adó, vevő. Se bosszúnak, se haragnak, nincsen helye se bánatnak, se rosszlelkű indulatnak.
Fukar ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta. Ráderengett őreá is derűhozó fényes nappal, lelke tele mézzel-mázzal, áhitattal és jólelkű, igazszívű emberére, annak gondolt hűségére. Rossz időkben látta hasznát, jószándékát, neki szánta újévnapi ajándékát. Egyre azon járt az esze, folyton abba főtt a feje, hogy a zsebe újévnapi ajándékát meg ne bánja, erszénykéjét pihenéses bőségében meg ne bántsa.
Egyre keres, egyre hajszol arra való ajándékot, olcsó pénzért drágalátos maradékot; ezt is látja, azt is nézi, kutatgató két szemét is majd kinézi. S addig jár-kél szűk uccákon, botorkálgat zeg-zugokon, míg egy apró boltocskában, hátul levő homályában meg nem lát egy szertetörött porcellánkát, dirib-darab virágvázát.
– Hopp-dokkájsza – örvend egyet -, megtaláltam, ami kellett.
Nyomba benyit lomtárosék bazárjába, zsibuccás bolt homályába s alig nyitván félig száját, tudakolja törött váza semmi árát.
– Száz arany is kevés lenne, ha vázácskám, ó-szacumám egy darabban épebb lenne.
– Egy szen nem sok, annyit sem ér; ki ad pénzt ily dib-dáb lomért?
– Nem ér, biz a, még egy jent se; elviheted, hogyha csábít a cserepe.
Boldog ember lett a fösvény s cserepeket, megannyiját összeszedvén, nagysietvést lohol haza, szinte ragyog örömében Jamagáta kapzsi arca. Végignézi cserepét és férjurát is felesége, féloldalt néz, gyanúperes a nézése.
– Honnan való ez a szemét? Minek neked töredezett, ócska cserép?
– Ajándék lesz cserepéből, összerakott egészéből.
– Csúffá tehet ajándékod, hogyha való a szándékod.
– Semmi közöd szándékomhoz, még kevesebb dirib-darab szacumámhoz. Rakjad össze egy darabba, selymes, bolyhos papirosba; egy hadd váljék több darabból, ajándéknak való legyen összetörött szacumámból.
Összeszedi, összesepri felesége, összerakja sorba, rendbe, nagygondosan papirosba, szép selymesbe, szép bolyhosba és szó nélkül az urának nyujtja vissza, ünnepnapi ajándéknak.
*
Fösvény ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta. Kezében tört vázácskával, dirib-darab porcellánnal, sorba, rendbe összerakva, selymes, bolyhos papirosba, úgy állít be barátjához, vendéglátó ajtajához. Hála szóval, ünneplővel megüdvözli, mézes-mázos szóbeszéddel megköszönti; szégyenkezve, szeméremmel, restelkedve, így szól hozzá édeskésen hízelkedve:
– Hoztam újév ajándékát, hálás szívem jó szándékát, virágvázát régi híres porcellánból, finom ősi szacumából. Gyaloghintós hinriksámból kapud előtt kiszállottam és ó, szegény szerencsétlen, egyet csúsztam; földre pottyant ritkaművű ajándékom, drága vázám, porcellánom. Alighanem dirib-darab összetörve s ím itt állok szemlesütve, arcod előtt szégyenkezve.
– Drágább nékem lélekbeli barátságod, mint újévi kedveskedő ajándékod – szól s átveszi összetörött vázácskáját, Jamagáta dirib-darab szacumáját.
S amint óvást bontogatja s a becsavart cserepeket megpillantja, nagyot néz hív barátjára, halványodó orcájára. Restelkedik, pironkodik, ajkán a szó akadozik s olyanná lesz halvány arca, mint egy sápadt krizántémka. Jamagáta szánalmasan szégyenkezik, hajtövéig veresedik s olyanná lett pipacs arca, mint egy piros krizántémka.
Megesett a csúnya eset, szacumára szégyen esett; darabokra szertetörött cserépkéjét, jó nagy váza apró részét, felesége külön-külön papirosba, szép selymesbe, szép bolyhosba csavargatta s ép egésszé összerakta.
Rém fösvény volt Jamagáta, csúfságosan meg is járta.
