Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos egy kis fickó, anyjának szót nem fogadó.
Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy eregesse fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit, szálldogált, aztán megint csak lecsapódott a földre.
– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem éri el a tornyot.
Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig, amikor jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához odacsapja. Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis sárkány.
– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot ránt a zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán rajtaragadt.
Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve telne benne, hogy a szellő ide-oda Papirsárkány eregető himbálgatja.
– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja az indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja, fel a fára, a csúcsára.
Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a legényke, szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja fölfelé. Szegény sárkány képe, karja, a dereka meg a lába össze-vissza cafatozva. S fa tetején a sárkányka mintha nyögne, bosszankodna.
Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi tőle:
– Hát megint már mit műveltél?
– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz én a végére jártam.
– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, – korholja az anyácskája.
– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti magát a makrancos.
– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény fejét egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.
– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.
– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön hozzád éj idején – szól aggódva édesanyja.
– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.
– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az éjjel meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly hangon.
Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a sárkányt bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a romlott sárkány helyett vegyen neki egy másikat, egy még szebbet.
– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?
– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.
Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja a fiának.
Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott. Lefekvéskor elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az járt az eszében, hogy másnapra virradatra megint sárkányt eregethet. Feje mellett az új sárkány, úgy aludt el a legényke.
Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy csoszognak a feje mellett, beszélnek az ágya mellett.
– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.
– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint nyitná a két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett sárkány, ott előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő, villámszóró két nagy szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját, felé szegzi éles karmát, hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal kiált rája:
– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy bűnödet, leharapom a fejedet.
S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.
– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s kiáltana, de nincs hangja; menekülne, de nincs lába.
Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába és ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska, vérbeborul szeme-arca s rátapos a sárkányára, két lábával rúgja, zúzza.
S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát, ijedező kiáltását:
– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!
Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú amint szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön, megrugdosva, széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új sárkánya.
Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul halvány arca s röstelkedve szólal szava:
– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.
