Kazuki egyre erősebben érezte, hogy összeszorul a gyomra. Nem szeretett a felesége szüleivel találkozni, mert évek óta azt hallgatta tőlük, hogy nem ajándékozták meg őket unokával. Felesége, Chisa látta rajta, hogy milyen feszült.
–Ne aggódj már! Most végre boldogak lesznek, mert lesz unokájuk, ráadásul kettő is!
–Tudod, mit sajnálok a legjobban? Hogy amikor neked udvaroltam, minden nap megfordultam az éttermetekben. Azóta se ettem olyan finom ételeket, mint amilyeneket a szüleid főznek. Ne értsd félre, a te főztöd is finom!
–Persze, hogy finom! Tőlük tanultam főzni! Ugyanazokat az ételeket készítem, mint ők!
–Akkor valahogy a hangulat volt más az éttermükben! Ott jobban esett az étel! Kicsit olyan volt, mintha sikerült volna kizökkenni a hétköznapokból! Az az étterem maga volt a nyugalom szigete! Ahogy beléptem az ajtón éreztem, ahogy a bíborvörös falak erőt sugároznak felém! Az világosbarna asztalokon olyan hívogatóan vártak az evőpálcikák! És nem fa, meg műanyag székek voltak, hanem igazi bőrülések! Tényleg úgy érezte magát az ember, hogy ott minden az ő kényelmét szolgálja!
A tenger felől érkező hűvös szél arra kényszerítette Kazukit, hogy felvegye a pulóverét is. Nem szerette ezt pulóvert, mert műszálas volt és sokszor feltöltődött elektrosztatikusan, amikor levette, de ezt könnyebben be lehetett csomagolni a bőröndbe az utazás előtt, mint a kedvenc vastag pulóverjét. Chisa is a vállára terített egy világoskék kardigánt. Az utca végéről már látszott Chisa szüleinek az étterme. Tetején aranysárga neonbetűkkel világított a felirat. Chisa Restaurant.
Chisa szülei ragaszkodtak hozzá, hogy a lányukról nevezzék el az Okinawa szigetén megnyitott éttermüket. Sok kellemetlenségük adódott belőle ugyan, mert sok turista China Restaurant-nak olvasta az étterem nevét, ők mégis ragaszkodtak hozzá, hogy ez a név maradjon az étterem cégtábláján.
Kazuki már alig várta, hogy újra megkóstolhassa apósa legendás miszolevesét vagy anyósa sukiyaki-ját.
Ahogy közeledtek az étterem felé, egyre nagyobb volt a hangzavar. Az étterem teraszán nem japán turisták, hanem amerikai katonák ettek hamburgert és pizzát. Nem szaké vagy habushu bor volt az asztalokon, hanem sör.
Kazuki újra érezni kezdte azt a szorongató érzést, a gyomrában, de most már nem azért, mert félt a felesége szüleivel való találkozástól.
Chisa édesanyja, a hatvanöt éves Hana éppen az asztalokat törölgette és a poharakat szedte le a vendégek után. Nem volt egyetlen ősz hajszála se, de ezt inkább az ébenfekete hajfestésnek köszönhette, mint annak, hogy nem törte meg az élet. Ahogy meglátta állapotos lányát, odaszaladt hozzá és átölelte.
–Chisa! Te tényleg gyermeket vársz!
–Kettőt is anya! Ikrek lesznek!
–Ikrek?
–Egy fiú és egy lány.
–Kazuki! Isten hozott!
Kazukik és Chisa követte Hanát az étterem belső részébe. Kazuki döbbenten állt meg az ajtóban. Nyoma se volt a bíborvörös falaknak. Helyette fehér csempe volt mindenütt. A sötétbarna bőrfotelek helyén műanyag székek álltak műanyag asztalok körül. Felvett egy étlapot egy üres asztalról. Először becsukta a szemét, után kinyitotta és úgy pillantott rá az étlapra. Nyoma se volt rajta sushi-nak, shabu-shabu-nak, sukiyak-nak vagy tempurának. Tízféle hamburgert és tizenöt féle pizzát lehetett rendelni.
Kazuki visszatette az étlapot az asztalra és elindult ő is a konyha felé. Először le akarta venni a cipőjét az ajtóban, de miután észrevette, hogy egy cipő sincs az ajtóban, minden vendégnek ott van a lábán, inkább ő is magán tartotta. Messziről megismerte apósát, akinek hosszú vékony bajusza lelógott egészen az álla alá. A fején már egy darab hajszál se hirdette, hogy egykor milyen színű volt a haja. Fehér nadrágot és fehér szakácskönyvet viselt.
–Megjött Chisa és Kazuki!
Chisa apja meghajolt a lánya és a veje felé.
–Üljetek le az étteremben! Mindjárt megyek! Kértek valamit enni?
Kazuki nemet intett a fejével. Chisa kért az apjától egy pizzát. Hana leült melléjük.Hamarosan a férje, Ben is csatlakozott hozzájuk.
–Nem sok időm van, mert a szakácsaim még elég amatőrök.
–Mi történt itt? Hol vannak a tradicionális japán ételek, amelyekért messze földről idejártak az emberek enni?
–Kazuki! Még soha nem hallottalak ennyit beszélni! Nem volt már rájuk igény. Ezek az amerikai katonák, akik itt állomásoznak Okinawán jobban szeretik a hamburgert, a kólát, meg a sört. Ha nem alkalmazkodtunk volna az ő igényeikhez, bezárhattuk volna a boltot. Sajnos eléggé kint van az étterem a külvároshoz, de az amerikai támaszponthoz mi vagyunk a legközelebb.
–És mi történt az étterem belsejével? Mik ezek a fehér csempék a falakon?
–Kislányom, azok azért vannak ott, mert a csempékrőlkönnyebben le tudjuk takarítani a hányást. Az amerikaiak sokszor nem tudják, hogy hol kell megállni az evésben vagy az ivásban.
–Egy gyorsétterem lett a gyönyörű étteremből, amelyik a nevemet viseli!
Ben. Egyre mérgesebben nézett hol a vejére, hol a lányára.
–Azt hittem, azért jöttetek, hogy együtt örüljünk a születendő unokáimnak! Ti meg csak az éttermemet szapuljátok! Visszamegyek a konyhába!
Ben szinte kirúgta maga alól a széket és visszament dolgozni a szakácsai közé.
–Tudja, hogy igazatok van! Sajnos ahhoz, hogy megéljünk, váltanunk kellett! Nem ismerek még egy olyan embert, aki annyira retteg a változástól, mint Ben, mégis az étterem egész arculatát meg kellett változtatnunk, hogy meg tudjunk élni. És megmondom nektek őszintén, soha nem kerestünk még ilyen sok amerikai dollárt, mint amióta a katonák járnak ide.
Chisa a férjére nézett.
–Én ismerek valakit, aki ugyanígy fél a változástól. És nem hiányzik a japán éttermetek?
–Dehogynem, Chisa! Apád esténként az étteremről készült régi képeket nézegeti a szobánk falán. Nagyokat sóhajtozik előtte, de nem teszünk semmit. Jól keresünk, de a pénz már nem minden.
Kazuki felállt és meghajolt a két nő felé. Bement a konyhába Benhez.
–Gyorsan mondd, mit szeretnél, mert ezer a dolgunk!
–Bocsáss meg, ha megbántottunk! Én úgy jöttem ide, hogy végre ehetek abból az ételből, amelyet te és a feleséged főztök. Azóta se ettem ilyen finom ételt ilyen nyugodt hangulatban, mint akkor.
Ben intett Kazukinak.
–Gyere velem!
Kazuki követte az apósát a konyha másik végébe, ahol egy ajtó volt. Ben kinyitotta és előreengedte a vejét. Kazuki döbbenten állt meg. Egy apró szobában voltak, ahol hat asztal volt. Bíborvörösre volt festve a fal. A szépen megterített asztalokon evőpálcikák sorakoztak. Az asztalok mellett pedig kényelmes, sötétbarna bőrfotelek álltak.
–Van néhány japán vendégünk is. Ők is szeretnek olyan nyugalomban enni, mint te. Foglalj helyet és hozom, a miszolevesed!
–Miért nem mondtátok el odafönt?
–Nem szeretnénk, ha az amerikaiak is tudnának erről a helyről. Némelyik nagyon nem tud viselkedni. Nem akarom ide beengedni őket. Szólok Chisának és Hananak, hogy ők is jöjjenek ide!
Chisa és Hana is beültek a titkos japán étterem egyik asztalához. Kazuki csukott szemmel adta át magát annak az élvezetnek, amelyet az apósa miszolevesében összeért ízek adtak meg számára. Úgy érezte, újra abban a régi étteremben van és újra húsz éves.
