Sakura temetése

Réges-rég, egy Kiotó melletti kis faluban állt egy szentély. Musubi-no-Kaminak, a szerelem istenének szentélye volt, a kertjében pedig hatalmas, gyönyörű cseresznyefa pompázott, amit Kanzakurának, szent cseresznyefának neveztek. Élt a faluban egy Sodayu nevű, garasos és pöffeszkedő kereskedő. Amikor a leánya, Hanano tizenhét éves lett, Sodayu elkezdett neki férjet keresni a környéken. – Olyan férj kell neked, aki jól bánik majd a vagyonommal – jelentette ki. – Hamarosan tudtodra adom, ki a kiválasztott, te pedig hűen szolgálod majd, mint feleség. Lánya mit mondhatott volna, fejet hajtott atyja előtt, de komornájának, Yukának megvallotta, hogy nem akar olyan emberhez hozzámenni, akit nem szeret. – Bárcsak a szerelmemhez mehetnék hozzá. Mit tegyek, Yuka? – Menj el a szentélybe, és fordulj Musubi-no-Kamihoz. Azt mondják, aki holdtöltétől holdtöltéig minden nap imádkozik hozzá, annak valóra válik a kívánsága. Hanano nyomban felkerekedett, és ellátogatott a szentélybe. Így tett másnap és harmadnap is, és huszonegy napon át lelkiismeretesen tartotta a fogadalmát. Miután elhangzott a huszonegyedik ima, Hanano kifelé menet elhaladt a Kanzakura alatt. A fa mellett egy gyönyörű fiatalembert pillantott meg: fehér bőre volt és csodálatos, kifejező tekintete. Kedvesen Hananóra mosolygott, majd előrelépett és átadott neki egy cseresznyevirágot. Hanano pirulva fogadta az ajándékot. Az ifjú ekkor meghajolt, és elballagott, Hanano pedig dobogó szívvel, boldogan állt ott. Arra gondolt, bizonyára ezt az ifjút küldte neki a szerelem istene. – Csak ő lehet az – csicseregte vidáman Yukának. – Ez a huszonegyedik nap! Láttad? Ugye, milyen szép? Bárcsak tovább maradt volna! Mikor hazaértek, Hanano vázába tette a cseresznyevirágot, és megkérte Yukát, hogy derítse ki a titokzatos ifjú kilétét. – Ne mondj semmit apának. Lehet, hogy nem őt választotta ki nekem, de én senki mást nem tudok szeretni. Yuka elindult kérdezősködni, de semmit nem tudott meg az ifjúról. Hírét vette viszont, hogy Hanano atyja már kiszemelt valakit a lányának, és másnap akarja bemutatni neki. Tokunosukénak hívták az illetőt. Jó kapcsolatokkal rendelkező, ügyes fiatalember volt, de külsejét tekintve össze sem lehetett hasonlítani azzal, aki a szentélyben a cseresznyevirágot adta. Az illem szerint másnap kora reggel Tokunosuke megjelent Hanakóék házában. Teaszertartás keretében bemutatták egymásnak a két fiatalt, majd Tokunosuke elment. – Ő lesz a férjed – közölte Sodayu a lányával. – Minden szempontból megfelelő ember. Van pénze, az apja a barátom, és titokban hosszú ideje szerelmes beléd. Nála jobbat nem is kívánhatsz. Hanano keserves zokogásba tört ki, és kirohant. Sodayu értetlenkedve hívatta a szolgálót. – Mi a baja a lányomnak? Találtam neki egy remek férjet, erre ahelyett, hogy hálás lenne, elszalad. Yuka nem mert titkolózni a kenyéradója előtt, és elmondta neki, hogy Hanano bizony szerelmes. Mikor Tokunosuke másnap ismét megjelent, Hanano – apja parancsára – megvallotta, hogy valaki mást szeret, igaz, nem pontosan tudja, kit, mert nem ismeri az illető nevét, mindenesetre Tokinosuke ajánlatát nem fogadhatja el. – Hát ez igencsak furcsa – gondolta Tokunosuke. – Micsoda szégyen, olyasvalakit szeretni, akit nem is ismer! – Haragját leplezve távozott, de elhatározta, hogy megtudja, hogy ki a gyűlölt rivális. Hanano aznap szokás szerint elment Yukával a szentélybe. Láss csodát, ismét ott találta az ifjút, akitől újabb virágzó faágat kapott. Hananónak torkában dobogott a szíve. Annyira megilletődött, hogy egyetlen szót sem tudott szólni, csak nézte, nézte a fiút szerelmesen. Tokunosuke, aki titokban követte őket és már pukkadozott a méregtől, hirtelen előrelépett és nekirontott az ifjúnak. – Ki vagy te, te undorító piperkőc?! Azonnal áruld el a neved! Hogy mered elszeretni a menyasszonyomat?! Az ifjú könnyedén hátraugrott, és mire Tokunosuke utána vethette volna magát, feltámadt a szél, ezernyi cseresznyevirágot sodorva le a fáról, egyenesen Tokunosuke szemébe. Mire a dühödt kérő visszanyerte a lélekjelenlétét, már nem volt ott senki, csak egy szomorú dal visszhangzott a szakurafa felől. – Mit művelsz, te szentségtelen barbár! Erőszakoskodsz a szentfánál? Ez a fa évszázadok óta itt áll, és egy isten lakik benne! Megvesztél, hogy kezet emelsz rá?! Tűnj innen! Tokunosuke eliszkolt, Hanano pedig döbbenten összeroskadt. – Egy istenbe szerettem bele? Én szerencsétlen! – azzal sírva fakadt. – Milyen bűnt követtem el, hogy a szerelem így tévútra vitt? Hanano vigasztalhatatlan volt: hazatérve közölte apjával, hogy soha nem fog megházasodni, és ha kényszerítik rá, megöli magát. Úgy döntött, hátralévő éveit az egyháznak szenteli, és mivel nem nem tágított a céljától, apja kénytelen-kelletlen beleegyezett. Hanano leborotválta a haját, felöltötte a szerzetesek fehér vászonruháját és templomszolgaként öregedett, majd halt is meg a Kanzakura szentélyében, ahol gyakran söprögetett, imádkozott az udvaron. A cseresznyefa szellemét nem látta többé. A szentélyt nem sokkal később lerombolták, csak a kertje maradt épen, benne a cseresznyefával, ami egyre terebélyesebbé vált. A kiotóiak elfelejtették, hogy szent erővel bír. Út menti öreg fa lett belőle, árnyas menedék a tikkadt vándoroknak. Eltelt háromszáz év, és Hanano újjászületett, ezúttal férfiként, nem messze régi lakhelyétől. Heitarónak hívták, és egy aprócska birtokot művelt. Egyik nap látta, hogy néhány városi le akarja dönteni a birtoka melletti hatalmas, öreg cseresznyefát. Hidat építettek, palánk kellett nekik. Heitaro kedvelte a szép, vénséges szakurafát, ami tavaszonként pompázatos virágba borult. Kirohant hát és megkérte a városiakat, ne bántsák. – Vihettek helyette a birtokomról annyi fát, amennyi kell. A városiak beleegyeztek és odébbálltak. Pár nappal később Heitaro éppen hazatért a munkából, amikor egy gyönyörű lányt pillantott meg a cseresznyefa mellett. Ösztönösen meghajolt, a lány pedig viszonozta a köszönést. Úgy tűnt, mintha régóta ismernék egymást. Beszélgetni kezdtek a fáról, és megállapították, milyen régi és gyönyörű. Heitarót aznap éjjel elkerülte az álom. „Ki lehetett az a lány?’ – morfondírozott. Lángra gyújtotta a lelkét a szerelem. Másnap veszettül dolgozott, hogy egyetlen gondolat se jusson el a fejébe, de este megint ott találta a lányt. Együtt heverésztek a fa tövében, és Heitaro szerelmet vallott neki, majd megkérte a kezét. Nap nap után találkoztak és beszélgettek, és a lány végül igent mondott – azzal a feltétellel, hogy Heitaro sosem kérdezősködik a múltja vagy a szülei felől. Heitaro habozás nélkül beleegyezett. – Neked adom szívemet és lelkemet – mondta erre a lány. – Hívj Szakurának és a feleséged leszek. Annak rendje és módja szerint egybekeltek, és nagy boldogságban éltek. Hamarosan egy kisfiuk született, akit Chidoyónak neveztek el. Nem volt náluk boldogabb pár a Japán-szigeteken, se azelőtt, se azóta. De a boldogság olyan, mint a pillanat – ha az istenek engednék is, az emberek hamar kioltják. Mikor Chidoyo ötéves lett, a császár elhatározta, hogy hatalmas templomot építtet Kannonnak, az irgalom istennőjének. Azt akarta, hogy 1001 faragott szobor álljon benne az istennőről. Parancsba adta a hatóságoknak, hogy gyűjtsenek be Kiotó környékről annyi fát, amennyi csak kell. A városiak jól emlékeztek a fenséges cseresznyefára, és tudták, hogy az uralkodó kedvében járhatnak egy ilyen szép darabbal. Egyik éjjel Heitaro felriadt. Felesége ébren ült mellette az ágyon és komoly tekintettel nézett rá. Könnyek peregtek az arcán. – Mennem kell – mondta. Nézték egymást, miközben odakintről tompa ütlegek hallatszottak. „A fa lelke vagyok, engem szerettél” – suttogta Szakura, majd lassan elhalványult és eltűnt. Heitaro villámsújtottan ült, nem tudta, még mindig álmodik-e. Kikelt az ágyból és kirohant a birtoka elé, de már messziről látta, hogy a városiak recsegve-ropogva rángatják, döntik le a hatalmas cseresznyefát. Heitaro üvöltve próbálta megakadályozni őket, de elállták az útját. Lecsupaszították a fatörzset, és vonszolni kezdték a folyó felé, hogy a városba úsztassák a vízen. Ekkor különös dolog történt: a halott fatörzset húsz megtermett férfi sem tudta megmozdítani. Mintha odaszögezték volna a földhöz. Heitaro ekkor vette észre, hogy Chidoyo is felébredt és utánajött az utcára. A kisfiú csodálkozva nézte a furcsa jelenetet. Odament a fatörzshöz, letérdelt hozzá és rátette a kezét. Feltámadt a szél, és távoli dallamot hozott: mintha égi lombok suttogtak volna szomorúan. Mikor Chidoyo elvette a kezét, a férfiak már könnyedén odébb gurították a kivágott fát. Kannon szentélye ma is áll Kiotóban. Sanjusangendónak hívják, benne ezer gyönyörű szobor az irgalom istennőjéről. Talán mindegyik egy ilyen mesét őriz.

Forrás: Mondo

Related posts