A könyv borítóján Mathias Koehler: „Facing the Light” című képe látható. A könyveimmel két célt tűztem ki magam elé. Tükröt tartani a magyar(országi) társadalom elé, és gondolkodásra késztetni az embereket!
Félreértés ne essék, nem azt akarom, hogy az Olvasó úgy gondolkodjon, ahogy én! Azt akarom, hogy gondolkodjon! Ma leszoktunk, mert leszoktattak bennünket a gondolkodásról! Ebben talán a legnagyobb felelősség az intézményesített oktatási rendszerünket terheli. Ha megengedő vagyok, akkor azt mondanám, hogy nem tudja (arra már nem is merek gondolni, hogy nem is akarja) megkedveltetni a gyermekekkel az olvasást.
Ma egy képek, de leginkább mozgóképek uralta világban élünk. A mi képeink helyett mások képeit vetítik elénk, tehát mások teremtését hozatják le velünk a világunkba! Kinek, minek a teremtését? Miért hagyjuk, hogy helyettünk mások teremtsenek? Az egész bolygó hollywoodi filmeket néz. Ezáltal a bolygón élő emberiség kulturális véleményformálását, szemlélődését, a világról alkotott képét, a világhoz való viszonyulását uniformizálják, egysíkúvá teszik, eltüntetik belőle a sokszínűséget.
Amire Hollywood, vagy az általa képviselt, megjelenített „értékrend” (vagy inkább érdekrend?) azt mondja, rendben, onnantól kezdve az lesz a jó, amire pedig azt mondja, hogy rossz, az lesz a rossz.
Az efféle központilag levezényelt lét- és viselkedésmintázatoknak köszönhetjük például a politikai korrektség nevű förmedvényt is, melyet Phyllis Dorothy James a nyelvi fasizmus egyik formájának nevezett.
„Hiszek abban, hogy a politikai korrektség a nyelvi fasizmus egyik formája lehet, és mint annak a generációnak a tagja, aki harcolt az igazi fasizmus ellen, kiráz tőle a hideg.” (Phyllis Dorothy James)
Mi a baj a politikai korrektséggel, túl azon, hogy a nyelvi fasizmus egyik formája?
Az a baj a politikai korrektséggel, hogy elbeszélhetetlenné teszi a valóságot!
Itt egy pillanatra álljunk is meg!
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem igazságot mondtam, hanem valóságot! Azért, mert a valóság sokszor nagyon igazságtalan! De gondoljunk bele! Egy olyan országban, nemzetben, társadalomban, környezetben, létberendezkedésben, ahol nemhogy az igazságot, de már a valóságot sem szabad kimondani, ott nagyon nagy baj van!
Ráadásul, jó szokásomhoz híven, tetézem a bajt, és ráteszek még néhány lapáttal!
Mindenféle szakmai kritériumot félretéve, én bizony felhasználtam a könyv ún. szennycímlapját is, ahova amúgy a szerző nevén, a könyv címén kívül nemigen szoktak mást elhelyezni, sőt, nem is lenne szabad, de mivel én magam tördelem a könyveimet, úgy gondoltam ennyi szerzői szabadság még belefér.
Három hölgy kapta meg a szennycímlapot. Ketten már nem élnek közülük. Az amerikai Rachel Corrie és a svéd Elin Krantz emléke előtt tisztelgek ezzel a könyvvel, és a palesztin Reem Sahwil előtt, aki hál’ istennek még él.
A többek között Hollywood által a világra erőltetett Káin és Ábel nevével fémjelzett rendszerrel áll szemben a szkítáktól örökül kapott Hunor és Magyar által képviselt, az igazságot a szívében hordozó lét- és viselkedésmintázat. E két rendszer küzdelmét, próbálja meg példákon keresztül szemléltetve bemutatni ez a könyv.
Azt, ahogyan megpróbálják lecserélni, felcserélni, becserélni, elcserélni azt, ami a miénk, valami másra, valaki máséra.
A Sárember kora két kötetétnek ezt az alcímet adtam:
„NE KELLJEN A SAJÁTOD, MINDIG CSAK A MÁSÉ!”
Számos olyan dologgal találkozhatunk mindennapjaink során, amelyről úgy tudjuk, azt hisszük, hogy a mienk, hozzánk tartozik, rólunk szól. Aztán, ha kicsit jobban belegondolunk, benézünk a színfalak mögé, rá kell jönnünk, hogy ez nem így van! Sőt! Ennek éppen az ellenkezője igaz!
Egy példa a sok közül: Sokan a cigányzenét a mi zenénknek, magyarnak tartják. Az évszázadok során kétségkívül a kultúránk részévé vált, de attól ez a zene még nem magyar! Van nekünk sajátunk, ami rólunk szól, a magyar népdal, a magyar népzene! Az eredendően a mienk, nem másoktól kaptuk, vagy hoztuk magunkkal!
Ráadásul minket, magyarokat szoktak a Tudás Népének nevezni. Képzelhetik mekkora döbbenetet okozott számomra, hogy szinte mi vagyunk az egyetlen nép, amelyik rosszul mondja az Úr imádságának a szövegét. Nem én mondom, hanem olyasvalaki, akinek ez, hogy úgy mondjam, a szakterülete. A Fülöp-szigeteken tanító magyar professzor igazít útba bennünket, a miheztartás végett. És ez még csak a jéghegy csúcsa!
Szóval, érdemes kézbe venni, belelapozni, elolvasni ezt a kötetet is.
ELŐZETES AZ ÉDESANYÁKNAK:
Folytatjuk
