Ez a Sárember kora könyvsorozat első könyve. Két amerikai filmen keresztül mutatom be az olvasó számára, hogyan dolgoz meg bennünket Hollywood a filmjein keresztül, hogyan kondicionál bennünket a ránk váró, még pontosabban a nekünk szánt jövőre.
Az első mozgóképalkotás 2006-ban készült a csodálatos Robin Williams főszereplésével. A film címe: Az év embere (The man of the year). Bárkit kérdeztem az ismeretségi körömben, senki nem látta ezt a filmet.
Kísérteties a hasonlóság a 2006-os film és a 2016-os amerikai elnökválasztás között, amikor Donald Trumpot választották meg Junájted Sztyupidék Mr. Presidentjének.
Az év embere című film elgondolkodtató precizitással és szakszerűséggel mutatja be a számunkra azt a fajta társadalmi berendezkedést, melyet ma parlamenti demokrácia néven ismerünk. Az amerikai mozgóképalkotás és a kis- vagy nagy magyar(országi) politikai rögvalóság között ugyancsak kísérteties hasonlóságokat fedezhetünk fel.
Ahogy mondani szokás, az élet a legnagyobb rendező. És ez valóban így van. Történt ugyanis, hogy egyfajta sajátos keretet kapott eddigi írói munkásságom, ugyanis a következő könyvsorozatom szintén a már jól bevált felállásban – trilógia, azaz egy könyv három kötetben, plusz két ráadás – készült el, ez lett „A mutatványos bódé”.
Ennek az új könyvsorozatnak a harmadik kötete szintén egy filmmel foglalkozik, mégpedig a 2017-ben bemutatott – Tom Hanks és Emma Watson főszereplésével készült – „A kör” című filmmel. Itt is kísérteties a hasonlóság, ezúttal a 2021-es amerikai elnökválasztással. Tudjátok? Azzal, amelyikben a világ állítólagosan legnagyobb hatalmú emberét, az éppen regnáló amerikai elnököt Szilícium-völgyi IT-menedzserek utasítására egyetlen gombnyomással távolították el a nyilvános diskurzustér összes szegletéből.
Ilyen van? Vedd már észre, hogy itt csak ilyen van!
A 2017-es film egy informatikai óriáscégről szól, és arról, hogyan próbál meg kiépíteni egy globális, a teljes emberiségre kiterjedő totális ellenőrzési és befolyásolási hálózatot. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben csak az vehet részt a választásokon, aki regisztrált tag a közösségi szolgáltatónál.
Senki ne lepődjön meg tehát, ha egyszer csak a Nagy Arc(felismerő) Könyv is valami hasonlóval áll elő!
A Moneypuláció című könyvemben tárgyalt és részletesen végigelemzett másik film egy 2011-es alkotás, a címe: „A lopott idő” (In time). A Robin Williams nevével fémjelzett 2006-os művel ellentétben, ezt a filmet már szokták ismerni. Ez a film azért nagyon fontos, mert – ha kissé sarkosan is, de, a szó legpontosabb, legfontosabb, és úgy egyáltalán mindenféle értelmében is – halálpontosan mutatja be számunkra, hogyan működik ma a világ pénzrendszere!
Mondanám azt, hogy véletlenül botlottam bele ebbe a két filmbe, de nem mondom. Azért nem, mert véletlenek márpedig nincsenek!
Amikor megnéztem ezt a két filmet, óhatatlanul felmerült bennem két kérdés. Méghozzá azonnal!
- Hogy a rossebbe engedték Hollywoodban elkészíteni ezeket a filmeket?!
A második kérdés legalább ennyire fontos, de még talán az is lehet, hogy ennél is fontosabb!
- Hogy a rossebbe engedték bemutatni ezeket a filmeket?!
A nézőközönséget többnyire magával ragadja a látvány. Csak néznek, de nem látnak! Nagyon gyakran – a kelleténél egészen bizonyosan jóval gyakrabban – a képi világban is találkozhatunk szándékosan elhelyezett szimbólumokkal, képi utalásokkal. Legyen elég itt említést tennünk az 1999-es Mátrix című filmben Tomas Anderson – azaz Neo – útlevelére, melyet egy pillanatra megmutatnak a nézőnek is. Ha kicsikét odafigyelnénk – persze nem figyelünk – észrevennénk, hogy az okmány lejárati dátuma éppen 2001. szeptember 11.
Szaladgálnak a dinoszauruszok, Arnold egymaga lezúzza a fél várost, elölről, oldalról hátulról, most már fentről is robbanások hangjai remegtetik meg a mozi falait. A látvány teljesen elural bennünket, pedig a „nem tudom én hány pont egyes” hangrendszer kristálytisztán közvetít a szereplők szájába adott mondatokat, melyek… nos, igen, szintén a néző számára tudatosan elhelyezett, sokszor sokkal komolyabb, konkrétabb üzenetek, mint a képi világ szimbolikus utalásai.
Éppen ezért nagyon fontos lenne – főként a fiatalságnak, a diákságnak – hogy minél többen megnézzék ezeket a filmeket. És ne csak úgy, hogy nézik őket, hanem úgy, hogy a lényeget is meglássák!
Láss, ne csak nézz!
Gondolom ezek után érthető, hogy rögtön el is neveztem őket „rossebes” filmeknek. Tehát a trilógia első könyve, a Moneypuláció – Woody Allen után szabadon – „Minden, amit a rossebes filmekről tudni akartál, csak eddig nem merted megkérdezni!”.
A két film részletekbe menő elemzése során néha egyszerűen kimegyünk a történetből, kivezetem a tisztelt Olvasót a valóságba, az Élet azon régióiba, melyek szorosabb, vagy tágabb kapcsolatban állnak a filmek által tárgyaltakkal. (Természetesen az „Élet” szó nagybetűs írásmódja sem a véletlen műve! Nagyon is indokolt!)
Ilyen kapcsolat például a közlésrendszereink, vagy éppen a közlést közvetítő eszközök, például a világháló, vagy a televízió.
A hajdan nagydarab, az elektronágyút afféle méretes dudorként viselő bumfordi képládák világát felváltotta a lassan már csak centiméterekben mérhető vastagságú, falra akasztható, akár képként is funkcionáló modern, gyakran komplett számítógépet is tartalmazó internetképes televíziók világa. A felokosított, okossá tett – mint utóbb kiderült – a benne a hangvezérlés miatt elhelyezett mikrofon segítségével tulajdonosát akár kéretlenül is lehallgató eszköz, mely természetesen csak és kizárólag a mi kényelmünk érdekében készült éppen ilyenre.
Kicsit olyan ez, mint amikor az utasszállító repülőgépen a légi utaskísérők szeretnének végrehajtatni valamilyen utasítást. A csomagolás mindig tökéletes! Sőt! Több mint tökéletes!
„For your safety and comfort!” Mindig ezzel a mondattal kezdik. „Az önök biztonsága és kényelme érdekében!” Mi pedig, ahogyan azt már számtalanszor tapasztaltuk, szinte játszi könnyedséggel dobunk oda mindent, csak azért, hogy kicsikét kényelmesebbé tegyük azt a kis időt, amit még el kell töltenünk ebben a földi siralomvölgyben, Sárember korában.
És amikor már azt hisszük, hogy szenvedéseink és megaláztatásaink végére értünk, akkor jönnek a gyártók, és utoljára még egyszer jól belénk rúgnak, vagy ha tetszik, leküldenek bennünket megalázóba.
Még szerencse, hogy bizonyos országokban a fogyasztóvédőknek feltűnt, minél nagyobbak ezek az okos-televíziók meg a képernyőik, annál gyakrabban fordul elő, hogy éppen pár nappal a garancia lejárta után romlanak el. Az első megdöbbenés után aztán rögtön ott van a második, amikor meglepődve (megdöbbenve?) jönnek rá, hogy ezek a modern készülékek legtöbbször csak igen drágán javítható, mivel sok esetben már nem oldható kötéssel (például valamilyen csavarral) rögzítette egymáshoz a gyártó a különböző alkatrészeket, hanem ún. ragasztásos eljárással, ami roncsolás nélkül nem oldható, így sok esetben az egész panelt ki kell cserélni csak azért, mert azon meghibásodott egyetlen alkatrész.
Az autózás világában azt hiszem, ezt nevezik gazdasági totálkárnak. Nem éri meg javítani, vegyél helyette egy újat!
Néhány éve még csak „Á, ugyan már, ez összeesküvés-elmélet” címszóval legyintettünk egyet, amikor valaki az ún. „tervezett avulásról” beszélt, ma pedig már a gyártók által erről megkötött szerződés dokumentumait is a láthattuk, hiszen a nyilvánosság elé tárták azokat.
És akkor az amerikai tűzoltóságon több mint száz esztendeje egyfolytában világító izzóról még egy árva szó nem sok, annyit sem ejtettünk! Nos, ha a gyárak képesek ilyen tartós izzót gyártani, miért égnek ki mégis a lámpáink ezer órai használat után? Azért, mert a gyártóknak nem lenne gazdaságos „örökéletű” izzókat eladni. Titkos megállapodást kötöttek, amely szerint csak olyan izzókat gyártanak, amelyek hamar kiégnek.
Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást kívánok!
Az ébredéshez pedig jó reggelt!
MONEYPULÁCIÓ ÚJBÓLI MEGJELENÉSE ELŐZETES:
