Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató sogun-fi (királyfi) és a vadászgató sogun-fi. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a horgára.
A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy hullajtotta a sok vadat.
Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:
– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet, meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.
Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta neki:
– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.
Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.
Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.
– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a tengerbe.
– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha törik, ha szakad.
Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:
– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.
Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol össze.
– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.
– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az idősebbik.
Elbúsúlja magát a kis sogun-fiú, odaballag a tenger mellé, leül és keserveseket sóhajtgat.
Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a legénytől:
– Mért sírsz-rísz oly keservesen, sogun ivadéka?
Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.
Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:
– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy Kassziafát fogsz ott megpillantani, alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.
– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit aztán ő fogja eligazítani.
Szószerint cselekedett meg mindent a sogun-fi és ahogy odaérkezett ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a Kassziafa mellé, felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.
Gyöngyikének hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt; szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.
Észrevette a sogun-fi a lányokat és vizet kér tőlök.
Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A sogun-fi épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele és Gyöngyikének nyujtják oda.
Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis drágakő belőle.
– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.
– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az arca, akár a nap sugara; még az atyádénál is különb a szépsége. Vizet kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy kövecskét ejtett a kupába.
Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a sogun-fira. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta neki:
– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a Kassziafáról nézdegél lefelé.
Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt. Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga. Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá vendégének.
Leszáll a sogun-fi és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az lett, hogy a felesége lett Gyöngyike. Ugy éltek, mint hal a vízben, még annál is különbül.
Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.
Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja másnap az apjának, a tengerek urának:
– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az éjszaka történt először, hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram. Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?
Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a sogun-fi, hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.
Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.
– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.
Azt feleli a sok hal:
– Egy saj-halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy mi akadt a torkába.
Odahozzák a saj-halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába, hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a sogun-ivadéknak.
– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha mindenképpen haza akarsz nézni.
Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja neki:
– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni, akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, akkor te meg a völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára, neked pedig hasznodra.
– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd, amit mondtam.
Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok krokodílust.
– A földre akar a sogun-fi menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?
Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a parancsolójának:
– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.
– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a sogun-fit.
Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte. Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.
Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy viselkedett a bátyjával, ahogy a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké volt.
Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.
Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és csak úgy vergődik a hullámok közt.
A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.
Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója. Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva Gyöngyike is eljött, ura örömére, vigasztalására.
