Gyermektelen, családtalan élt egy öreg, holmi egymást ha aprított, igazándit akkor evett. Se háza, se kalyibája, korhadt fából oltárbéli bálványkája.
Lakkos háza közelében, mimózás kert közepében fukar gazda, halásztanya ütött fészket s el napestig rotyogtatott sültet, főttet, roston pirult halacskákat, olajban főtt ángolnákat.
Öreg apó, szomszédbéli, kidűlt, bedűlt viskóbéli, be szerette hal húsának ínycsiklandó párolgását, frissen fogott ángolnának illatozó sustorgását.
– Ha máskép nem, legalább a hal szagával, szétpárolgó illatával csillapítsam éh-szomjamat, mindennapi álombéli óhajomat – szól s vesz rizset egy kanálnyit, csak ép egy-két pálcikányit, sovány vízen jó puhára meg is főzi, evőtálját, pálcikáját előveszi, odaoson halászgazda haltanyája közelébe, illatozó halastálak párolatja közepébe.
Előveszi rizsestálját, kézbe kapja két kis evőpálcikáját, egyet szagol mélyet, hosszat hal szagából, nyel egy-kettőt rizsestálból. Nap nap után, hétről hétre, illatozik rizsesfőztje s hogyha rizsbor járja bentről, egyet szippant s nyel egy-kettőt odakintről.
Halászgazda sürög-forog csárdájában, pihenőre kikönyököl kunyhójában s amint nézeg s elidőzget, egyszerre csak megpillantja hal illatját szagolgatót, ángolnája párolatját habzsolgatót.
– Lám, lám – szól a halászgazda -, hogy habzsolja halam húsa párolgását, ángolnámnak illatozó sustorgását. Sort kerítek a dolgára, ne járhasson más malmára, ne akarjon ingyenpénzért hal illatját, ne szagoljon, potyázgasson hal zamatját.
Öreg apó ép javában szagolgatott, rizsestálból pálcázgatott s ijedtében majd elejti rizsestálját, félkezéből két pálcáját, megpillantván halászgazda gonosz képét, két szemének gyűlölködő ferdeségét.
– Rizsed mellé friss halszagot, hogyha akarsz halillatot, ha kívánod roston sülő ángolnáim, pirosra főtt halacskáim, tíz szen-pénz az ára neki, csengő pénzben fizessed ki; azt is, amit mostanáig felszagoltál, bűnös módra, potyázgatva felhabzsoltál.
Jámbor öreg nagy szótalan bámészkodik, halászgazda kapzsiságán, lelke sóvár fukarságán háborodik. Egyet néz a halgazdára, kettőt gondol korgó, morgó éh-gyomrára, tíz szen-pénzét zacskójából üggyel-bajjal előszedi és a kapzsi halászgazda orra előtt megcsörrenti.
Halászgazda odanyujtja nagy tenyerét, ragadná el jámbor apó több szen-pénzét; illatjáért ropogásos halacskáknak, zamatjáért roston sütött ángolnáknak.
Ám apóka szenjét, pénzét egyszer, kétszer megcsörrenti és szó nélkül mély zsebébe megint vissza besüllyeszti.
– Tiéd a hal, az ángolna, ám orromé illatozó párolatja. Enyém a pénz, az ezüstje, tiéd legyen víg csengése. Hal szagáért fogjad íme szen csengését, illatjáért pénz pengését.
Szól apóka és elindul, ráeszmélvén hal szagára; néz a gazda és szakadtig bizonykodik:
– Tíz szen-pénz a halszag ára.
