Kedves Honfitársaim!
Ha magazinunk japán olvasó kezébe kerülne, ide lapozna először, mert nálunk „hátul van az eleje”. Szülőföldemtől tízezer kilométerre olyan országban élek, amelynek lakói bánatukban mosolyognak, elküldő mozdulattal hívják magukhoz társukat, s a televíziót a nyomógomb kihúzásával kapcsolják be.
„Fordított világ” mondogatja az idetévedt idegen, de kénytelen elismerni, hogy a dolgok fordítva is éppoly jól működnek, sőt, némelyek csak úgy igazán! (Ezt nevezik a külföldiek csodának.)
Akinek Japánban peregnek cseresznyevirágos évei, meglepve tapasztalja, hogy mindinkább az „itt” lesz számára természetes, s az előző élete fonák. Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét világhoz tartozom, mert két hazám van: Magyarország, a szülőhazám és Japán, fogadott hazám. Mindkettőt szívből szeretem, és elhivatottságot érzek, hogy tudásomat boldogulásukra fordítsam.
A világ politikai és gazdasági átrendeződése egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy e két országnak szüksége van egymásra. Magyarországnak újjászületéséhez egy tapasztalt barátra a Távol-Keleten, Japánnak európai nyitásához az Ázsiából odaszármazott kis népre. Mondják, hogy rokonok vagyunk. Így már érthető a megkülönböztetett érdeklődés odahaza, hogy mi újság idehaza, Japánban. Bár a magyar média ontja a japán híreket azok nem csillapítják az információs éhséget, mert leginkább hiányzik belőlük a „lélek”: továbbra is rejtve marad a japán ember lelkivilága, tetteinek mozgatórugói; sikerének titka.
Kell egy tapasztalt „tolmács”, egy újság, mely nem csak tudósít, de rámutat a „hogyanra”, a „miértre”, s a történelmi, kulturális és művészeti szférára, amelyben csodákat lehet teremteni.
Az újság megszületett. Remélem, sokat segíthetünk abban, hogy Magyarország partnere legyen Japánnak, átvegye annak gazdag munkaszervezési, termelési és értékesítési tapasztalatait, s ezzel maga is felnőjön a világhoz. Kell, hogy bekövetkezzen egy változás, hogy a túlfeszített idegek megnyugvást találjanak a sikeres munkában, hogy a városok arculata megszépüljön (miközben megtanulják becsülni az ország természeti kincseit), s a magyar ember munkában, lélekben elérje a világon megkívánt szintet.
A japán módszer nem „szezám tárulj”. Munkamódszer, ami csak munkával együtt hoz eredményt. Magyarország hőn remélt felemelkedése nem lesz derűs, gondtalan folyamat, a magyaroknak szembe kell nézniük a valósággal; a világban elfoglalt helyükkel, kijavításra váró hibáikkal, megoldandó feladataikkal. Ehhez őszinteségre van szükségük. Az igazság kimondása hálátlan feladat, számítok rá, hogy nem mindenki fogadja indulat nélkül. Éppen ezért e magazin alapítását sokkal inkább érzem missziónak, mint a sikerhez vezető útnak.
Japán a monumentek országa. Itt készült a világ legnagyobb televíziója, legnagyobb orgonája, legnagyobb tengeri hídja. Kívánom, hogy magazinunk a barátság, megértés és együttműködés hídját építse fel a két ország között, s kívánom, hogy e híd hatalmasabb legyen, mint a címlapunkon levő Szetó-óhasi!
Tokió, 1992. május
Doma-Mikó István
(felelős kiadó)
