Ágról szakadt öreg apó, házalgató szegény szabó. Kimonódra folt ha kellett, obi-öved ha kifeslett, egy-kettőre foldozgatta s ha kurta volt, még hosszabbra toldozgatta. Házból házba botlott szegény, tengett-lengett szűkre szabott kenyérkéjén.
Siet egy nap messze útról otthonába, kidűlt-bedűlt, idres-gödrös putrijába; veszi elő estebédjét, keresgéli kormos üstjét. Rizzsel tele edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén, ám hűlt helye rézüstjének, lába kelt rézedényének. Hogyan főzzön, ha nincs üstje? Merre szálljon fel a füstje? Még a minap helyén lógott, amint ócskát, szakadt gúnyát foltozgatott. Keseredő bánatában, szívszorító fájdalmában hol a rizsestálját nézi, hol meg könnyes szemét törli. Csorba cserép híg teája, száraz kenyér darabkája, azzal oltja éhét, szomját, csendesíti búbánatát.
Telik egy nap, múlik másnap, búcsút int egy harmadiknak. Amint jár-kél uccák szerte, besandítván dolgos, munkás műhelyekbe, bepillant a szomszédjához, púpos hátú, ferde vállú egy vargához. S ahogy fürkész bámész szeme s amint kutat kandikáló tekintete, észreveszi eltűnt üstjét, rajta kormát, üszkét, füstjét.
– Ó, a cudar, többrét hátú, ravasz arcú, ferde vállú. Nem ellopta rézüstömet? Rizses, teás készségemet?
Odasandít szomszédjára, kétrét hajló pár púpjára; varga visszasunyítgatott és szép lassan eloldalgott. Megy a szabó törvény elé, bölcs bírónak igazosztó háza felé; panaszt emel, vádol vargát, elzokogja üstje dolgát.
*
Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán, rideg szavak, komor hangok kelnek ajkán.
– Megtudom én igazadat, ha megértem panaszodat. Siess vissza rézüstödért, eltolvajlott birtokodért, szólíts ide púpos vargát, hadd látom meg kettőtöknek tulajdonát.
Szabó siet vargájáért, eltolvajlott holmijáért s kisvártatva nagyszuszogva, ott állanak törvény előtt, igaz bíró színe előtt. Reászegzik szemeiket, összeteszik kezeiket.
– Rézkazánnak melyikőtök a gazdája? Kinek van több jussa rája?
– Enyém az üst – szól a varga -, engem illet igaz jussa.
– Hazug a szód, vallomásod, hazug csalfa pillantásod; rézüstömet eloroztad, lelkem nyugtát megraboltad.
Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán, éles szeme tekintése varga púpján. Ám a cudar többrét hátú, ravasz arcú, ferde vállú, rá-rásandít bírájára, álnok szókkal így áltatja:
– Púpos vállal, vézna testtel, hogy győzhetném erőtelen kis erőmmel? Másnak üstjét akarva sem cipelhetném, vállamra se lendíthetném.
– Igazad van – szól a bíró nagy komoran – súlyos az üst, púpod gyenge, agyonnyomna rézből terhe.
Szaporákat kezd pislogni púpos varga, kárörvendő kaján arca; félszemével bölcs bíráján, másikával hoppon maradt embertársán.
– Nem hagyhatom igazamat, ne bántsd bíró a jussomat. Rizsem, teám miben fő meg? Éhgyomorral hogy imádom oltárbeli őseimet?
Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán, éles szeme tekintése varga púpján. Odafordul a cudarhoz, így szól szava a ravaszhoz:
– Téged illet üstöd jussa, kapd válladra, vihedd haza.
Kap az üstön púpos varga, felemeli két karjára; egyet lendít két kezével s indulóban rézüstjével.
– Állj meg varga egy-két szóra – rivall egyet igaz bíró rézüstjével baktatóra. – Púpos vállal, vézna testtel, dehogy győzöd erőtelen kis erőddel. Másnak üstjét akarva se cipelhetnéd, válladra se lendíthetnéd.
– Győzöm bíz én, hogyne győzném, erőmmel is felérem én; üstöm terhét könnyűszerrel cipelhetem, félvállamra akár játszva lendíthetem.
– Lám csak, lám csak, most már győzöd, most már bírod, egyszeribe izmossá lett ferde vállad, vézna karod. Úgy-e, cudar púpos varga? Úgy-e, ravasz, álnok fajta?
Áll a varga tétovázván, néz a szabó igazában bizakodván. Őseihez fordul arca, hálát mormol hálás ajka. És elhangzik igaz bíró ítélete, derűssé lesz két szemének bársonypuha tekintete:
– Most hogy győzöd, most hogy bírod s Erő-Isten jóvoltából erőssé lett karod, púpod, cipeld vissza kazánkáját szomszédodhoz, a szabóhoz.
Szabóéknál aznap este megint izzott, forrott üstje; rizzsel tele edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén. Megint toldoz, megint foltoz, kimonóra folt ha kellett, selymes obi ha felfeslett.
Púpos varga mély sötétben sopánkodik, napokon át, heteken át kalodában gubbaszkodik. Fel-felcsuklik sóhajtása, meg-megrándul púpos háta:
– Elvesztettem őseimbe vetett hitem, odaveszett becsületem. Örök teher két vállamon, nincsen áldás a púpomon.
