A Magyar Televízió egyik legsikeresebb műsora volt a Nobel díjas James Clavell könyvéből készült filmsorozat, a Sógun. Az érdekfeszítő valós történet arról szólt, hogy milyen véres áldozatok árán szerezte meg a sóguni hatalmat Tokugava Iejaszu nagyúr. A történelmi vér-áldozatok a szó legszorosabb értelmében ma is láthatók Japánban.
Kiotó templomainak egy része a mai napig elevenen őrzi azon szamurájok vérét, akik 1600-ban egyszerre követtek el szeppukut, miután elárulták őket az ellenséggel folytatott harcban. A legmerészebb források szerint ez a szám elérheti akár a 380 főt is, akik vére átitatta a fusimi kastély padlózatát. Ezeket a padlókat pedig később a kiotói templomok mennyezetébe építették be, melyek közt akad olyan is, ahol tisztán láthatóak a véres kéz és lábnyomok.
Azt hiszem, mindenki ismeri a thermopülai csata történetét, ahol 300 spártai halt hősi halált, hogy feltartóztassák a hatalmas túlerővel bíró perzsa hadsereget, mígnem egy áruló a vesztüket nem okozta. Azonban nem csak a görögöknek voltak ilyen elszánt harcosai és árulóik…
Japánt belső hatalmi viszályok tépázták, miután Tojotomi Hidejosi hadúr 1598-ban bekövetkezett halála után az általa létrehozott tízfős régenstanács (öt az ország és szintén öt fő a főváros, Kiotó vezetésére) instabil rendszere megbukni látszott. Utódjának ötéves fiát tette meg, aki ez esetben csak báb lehetett a hatalomra éhes vezetők kezében. A tíz régens közül a legerősebb, Tokugava Iejaszu tört hatalomra, hogy önálló uralkodó lehessen. A másik kilenc vezető, Isida Micunari vezetésével összefogott Tokugava ellen, hogy megakadályozzák a hatalom megszerzésére irányuló kísérletét. Tokugavanak össze kellett gyűjtenie a seregét, hogy szembe szállhasson a többi régenssel, de ehhez előbb időt kellett nyernie.
A legnagyobb kihívást az utóbbi, vagyis az idő hiánya jelentette a számára. Ahhoz, hogy időt nyerhessen komoly áldozatra volt szükség. A központjának számító fusimi kastélyban 1800 szamurájt hagyott hátra Torii Mototada vezetésével, hogy feltartóztassák Isida 40 ezer főt számláló seregét. Tokugava Iejaszu szamurájai 11 napon keresztül védték hősiesen a kastélyt, míg az ellenség egy áruló segítségével be nem jutott a falak mögé és fel nem gyújtotta azt.
Az addig életben maradt szamurájok a fogságot és a szégyent elkerülve szeppukut követtek el, és az ő vérük az, ami vörösre festette a kastély padlózatát. Torii Mototadanak és védőinek azonban még sem kellett szégyenkezniük, hiszen céljukat elérték. Noha Isida katonái közül „csak” háromezren estek el, de sikerült olyan hosszan feltartóztatni őket, hogy elegendő időt nyertek Tokugavának. Ez a tett vezetett el Japán történelmének talán legfontosabb csatájához, a szekigaharai ütközethez, ahol 1600. október 21-én sikeresen legyőzték Isida és szövetségesei seregét.
A győzelemnek köszönhetően 1603-ban megkezdődött az Edo-kor, melyet Tokugava-sógunátus néven is ismerhetünk, ami annyit jelent: „Békés időszak”. Ezt a békét a Tokugava család több mint negyed évezredig, 1868-ig tudta fenntartani.
Azokat a deszkákat melyek nem lettek a tűz martalékai, feldarabolták, majd évtizedekkel később hét templomnak ajándékozták.
A hét templom, mely ezen deszkákból építkezett: Genkoan, Shodenji, Yogenin, Myoshinji, Hosenin, Jinouji, Koshoji.
Ezek a gyönyörű templomok a mai napig látogathatók Kiotóban. Japánról tudjuk, hogy tele van meglepetéssel és szinte minden épület egy mesekönyvvel ér fel és mi pont ezért szeretjük annyira ezt a gyönyörű országot.
Nagy Zoltán
Inter Japán Magazin
