Üdvözöljük Önöket a japán tea a matcha 950 éve „a japán zöld tea” szellemében, folytatva a japán teák bemutatkozását,
Ma is egyedülálló tea a világon annak ellenére, hogy újabban a matcha nagy divatja miatt szinte minden teavidéken történnek kísérletek az utánzására. A japán teán belül a matcha kis teatermő területek eredeti teája, ezek Uji-Kyoto, a japán teaművészet szíve, és a déli sziget, Kyuushu egy kisebb régiója, Yamé. Más területek matchái sem mennyiségben, sem minőségben nem igazán számottevőek.
A matcha alapteája árnyékolt teából készül, amiből minden fanyar részt (levélnyelek, erezet) kiszednek és az így nyert levéldarabokat (tencha) kőmalomban nagyon finom porrá őrlik.
A matcha, mivel blend, azaz kevert tea, nagymértékben függ a teamester gyakorlatától, ügyességétől és ízlésétől. A legjobb japán mesterek – és ez talán nem annyira magától értetődő – a néven nevezett teáikat évről-évre (évjárattól függetlenül) ugyanarra az ízre és minőségre képesek kikeverni.n teák magyar nyelvű bemutatásán.
A japán teaszertartással és annak teájával, a matchával, a japán leveles teákkal és azok elkészítésével foglalkozunk. Olyan széleskörű ismeretanyag és kultúra ez, ami sosem „fogy el”, egy élet sem elég a megérintéséhez, felfogásához. Egyetlen járható út áll azok előtt, akik egészségük megőrzése, vagy szellemi megújulásuk érdekében szeretnének a japán teával foglalkozni; a szüntelen gyakorlás. Mi a legjobb teákat bemutatva szívesen segítünk ebben.
A matcha porrá őrölt zöld tea és legtöbbször csak „a matcha” néven mutatják be, pedig a fentiekből következően jelentős ízbeli és minőségi eltérések léteznek. A régi, hagyományos ízlést tükröző matcha teák karcosabbak, kesernyésebbek, a közepes árkategóriába tartozó, ma divatos matchák krémesek, a drágábbak egészen édesek, végül a legdrágábbak egyszerre légiesen finomak és erősek. A prémium matchák a legnagyobb feldolgozást igénylő, egyszersmind az érlelt, muzeális teák mellett a világ legdrágább teái. Sokoldalú használhatósága miatt ma már elterjedtek a konyhai használatra alkalmas matchák is.
A matchának két elkészítési módja létezik: a sűrű tea, azaz koicha és a híg tea, az usucha.
Az alábbiakban a japán teák elkészítéséhez alapvetően szükséges tartozékokat mutatjuk be. A feladat szinte lehetetlen, csupán megkíséreljük súrolni a felszínt, amikor szót ejtünk a teával kapcsolatos japán tárgyak, készletek történetéről és funkciójáról. Külön kell választanunk két fontosabb csoportot; a chanoyu – a japán teaszertartás legfontosabb eszközeit és a ma ismert japán teák , elsősorban sencha típusú zöld teák elkészítéséhez szükséges egyéb eszközöket. A mesélnivaló nem fogy el, állandóan bővül, csak győzzék figyelemmel és idővel:
Ro=tűzhely, Furó tűz nyáron, Hibachi, Furo baisumi-e Natsume, Chaire
Tokonama, Kakemono,Hanaire, Tana, Futaoki
Hishaku, Kama, Mizusashi, Kensui, Chawan
Chasen, Chasaku, Fukusa, Chakin, Kaiseki
A chasen eredetével kapcsolatos egyik legfontosabb forrás egy vándor szerzetesnek, Kuyának (903-972) tulajdonított, mindössze egy oldalas dokumentum, az Obuku Chasen Yuraiki (az Obuku Tea pamacsok eredetéről), amit valószínűleg chasen árusok használtak amolyan kézikönyvként. Kuya egy korai nembutsu pap volt, aki aszkétizmusával olyan sok követőt állított maga mögé, hogy egyenesen Manjusri boddhiszattva megtestesülésének tekintették. Egy 951-ben kitört járvány megállítására egy Kannon szobrot faragtatott ki fából, egy chasent készíttetett hozzá, majd teát készített és azt az istennőnek ajánlotta fel. „Mivel Kuya ebben az időben egyedül volt és híján volt elegendő erőnek, ezért nem menthette meg az embereket a járványtól. Jó példáját követve azonban gyakorlattá vált, hogy az emberek az Új Év harmadik napján teát ajánlottak fel, ezt obuku néven ismerték (tea az isteni uralkodónak). Még ezekben a napokban is sok ember zarándokolt el a Gion kapuhoz és vitt haza az Új Év reggelén lobogó máglya maradékából, majd a parázzsal otthon tüzet gyújtottak, vizet melegítettek és az obuku intelmeit követve egy Kuyado chasennel teát készítettek. Ezzel remélték megvédeni magukat az Új Évben rájuk leselkedő járványoktól.” Az Obuku tea eredetileg azt jelentette: teát ajánlani Buddhának és a tea templomnak való felajánlásában jelképesült, egyúttal a szegénység elleni védelemként, később a betegségek megelőzésére szolgált. Ugyanilyen előnyökkel kecsegtetett a Kuyado templomban árult Kuyado chasenek használata. Mivel ebben a korban (X. sz.) a tea és a chasen használata még nyilvánvalóan nem lehetett elterjedt, ezért valószínű, hogy a történetet csak jóval később találták ki a chasen kereskedők. Mindazonáltal a későbbiekben szokássá vált a chasenek az év utolsó hónapjaiban való árusítása, úgy, hogy a kereskedők a császári palotaegyüttes hátsó bejáratánál gyülekeztek, majd innen indultak az ország legkülönbözőbb vidékei felé. „Mivel a feje nem borotvált, ezért nem szerzetes, de mert papi ruhát visel, nem evilági személy. Chasent árulva bejárja a világot, kezében egy tök lóg és a dolgok múlandóságáról énekel.” A víz megérintése chasennel a torokba ragadt halszálka kiszabadítását jelentette és úgy tartották, hogy a chasennel megérintett orvosság hatékonyabbá válik. Az Obuku Chasen Yuraiki végén egy fametszet található, amin egy Kuyado chasen kereskedő látható félig szerzetesnek, félig kereskedőnek öltözve, mellette a következő felirattal.
Talán különösnek tetszik, de a a szertartás és a teakészítés legfurcsább, legkülönlegesebb megjelenésű teaeszköze egyben a legegyszerűbb, „közönséges”, úgyis mondhatnánk, használati eszköze, ami szemben a többi teakellékkel kopik, elhasználódik, tönkremegy és ezért időről-időre kicseréljük.. Mivel a teát a Tang dinasztia (618-907) idején üstökben elkeverve főzték, majd a Song dinasztia porrá tört fehér teáját is csészében felverve fogyasztották, a chasen különböző formákban végigkísérte a tea korai történetét. A chasen típusú bambuszfelverőhöz hasonlatos eszköz első említése a Song dinasztia nyolcadik császárának Hui-zhongnak (1082-1135) egy értekezésében bukkan fel (Daikan Cha-Ron: Nagy tea meditáció-értekezés). A szöveg szerint a chasen készítéséhez egy különlegesen kemény bambusz, a jin zhu alkalmas. A leírás alapján úgy kell elképzelnünk, hogy vékonyra vágott bambuszcsíkokat kötöztek egymáshoz, majd ezeket egy nyélhez és így használták tea felverőként. Azt, hogy a chasent már a kezdetektől fogva használják, egy Edo korabeli szövegből (Chasen no ikken: rövid szöveg a chasenről) tudjuk, ami arról értekezik, hogy „a Tang-stílusú chasent egy főnixeket, oroszlánokat és sárkányokat ábrázoló – valószínűleg fémből készült – nyél végére kötözött bambusz seprű alkotta. A szövegek alapján ezeket a korai teaeszközöket kemény anyagokból készített, nagyon kifinomult, míves kellékekként kell elképzelnünk. A Kamakura korban a teával együtt az elkészítéshez szükséges tárgyak is elkerültek Japánba, ahol a helyi ízlés lassan átalakította őket. A chasenben történt első változás az volt, hogy a vékonyra vágott bambuszcsíkok egy részét összekötötték. A chasen első képi ábrázolása a XV. századi Fukutomi Zoshi-n (Fukutomi függőkép) maradt fenn, ahol egy, a mai botebotecha elkészítéséhez használt chasenre emlékeztető eszköz látható (A botebotecha Shimane prefektúra őrölt teából, zöldségekből: azuki babból vörös rizsből és forró vízből készített teája.
A chasen eredetével kapcsolatos egyik legfontosabb forrás egy vándor szerzetesnek, Kuyának (903-972) tulajdonított, mindössze egy oldalas dokumentum, az Obuku Chasen Yuraiki (az Obuku Tea pamacsok eredetéről), amit valószínűleg chasen árusok használtak amolyan kézikönyvként. Kuya egy korai nembutsu pap volt, aki aszkétizmusával olyan sok követőt állított maga mögé, hogy egyenesen Manjusri boddhiszattva megtestesülésének tekintették. Egy 951-ben kitört járvány megállítására egy Kannon szobrot faragtatott ki fából, egy chasent készíttetett hozzá, majd teát készített és azt az istennőnek ajánlotta fel.
Mivel Kuya ebben az időben egyedül volt és híján volt elegendő erőnek, ezért nem menthette meg az embereket a járványtól. Jó példáját követve azonban gyakorlattá vált, hogy az emberek az Új Év harmadik napján teát ajánlottak fel, ezt obuku néven ismerték (tea az isteni uralkodónak). Még ezekben a napokban is sok ember zarándokolt el a Gion kapuhoz és vitt haza az Új Év reggelén lobogó máglya maradékából, majd a parázzsal otthon tüzet gyújtottak, vizet melegítettek és az obuku intelmeit követve egy Kuyado chasennel teát készítettek. Ezzel remélték megvédeni magukat az Új Évben rájuk leselkedő járványoktól.
Az „Obuku” tea eredetileg azt jelentette: teát ajánlani Buddhának és a tea templomnak való felajánlásában jelképesült, egyúttal a szegénység elleni védelemként, később a betegségek megelőzésére szolgált. Ugyanilyen előnyökkel kecsegtetett a Kuyado templomban árult Kuyado chasenek használata. Mivel ebben a korban (X. sz.) a tea és a chasen használata még nyilvánvalóan nem lehetett elterjedt, ezért valószínű, hogy a történetet csak jóval később találták ki a chasen kereskedők. Mindazonáltal a későbbiekben szokássá vált a chasenek az év utolsó hónapjaiban való árusítása, úgy, hogy a kereskedők a császári palotaegyüttes hátsó bejáratánál gyülekeztek, majd innen indultak az ország legkülönbözőbb vidékei felé.
A víz megérintése chasennel a torokba ragadt halszálka kiszabadítását jelentette és úgy tartották, hogy a chasennel megérintett orvosság hatékonyabbá válik. Az Obuku Chasen Yuraiki végén egy fametszet található, amin egy Kuyado chasen kereskedő látható félig szerzetesnek, félig kereskedőnek öltözve, mellette a következő felirattal:
A chasen Kannon-szerencsezálogként való árusítása nem csupán az obuku dokumentumból derül ki. és nem csak a Kuyado kultusz része volt. Ismert egy történet, ami egy olyan chasen árusról szól, aki az Újév kezdetén egy árusító bódét állított fel a Kannonnak szentelt Sensoji kapuval szemben, a mai tokyo Asakusa kerületében. Egy másik forrás (Unpyo Zasshi) így mesél:
” A régi időkben zöld bambuszból készített nyers chaseneket árultak a Narához tartozó Nigatsudoban. A narai nők és férfiak, fiatalok és öregek között bevett szokás volt az ilyen chasenek megvásárlása, amit aztán a templomból szuvenírként vittek haza és otthob készítettek vele teát a vendégeknek.”
Arra vonatkozóan pontos adat, hogy ezeket a Kuyado chaseneket mikortól fogva gyártották, nem áll rendelkezésre, de a XVII. században több forrásban fellbukkan, hogy a gyenge kyotói chasenekkel szemben előnyösebb a Kuyado-félét választani, , illetve felbukkan egy Nara prefektúrához tartozó helyiség, bizonyos Yamato Takayama neve, amit csak chasen faluként emlegettek. A narai chasen volt Rikyu kedvence szemben a meglehetősen durvának tartott Kuyadoval, amit valószínűleg inkább talizmán erejéért tartottak
A Chasen no Ikken valószínűleg a késő Edo korszakban keletkezett és rendkívül értékes történelmi forrásként megemlíti, sőt illusztrálja a chasen teafelverőként használt ősét, az ún. kezurikake-t. A magyarázat szerint leginkább fehér fából (fűzfából) készítették, de esetleg megfelelt erre a célra a cédrus is. Az ős-chasent vallásos szertartás keretében Buddhának és az isteneknek felajánlott tea készítésére használták, kb. 27 cm hosszú és 6 cm széles volt.Rikyu idejében és azt megelőzően, Murata Shuko tanításának megfelelően a chasent egyetlen alkalommal használták, valószínűleg „varázserejét” gondolták ennyire mulandónak. Rikyu óta a chasen gyártása egyre finomabb formát követett egészen a mai kiművelt, mesteri, illetve ipari munkákig és számtalan szertartással kapcsolatos elméleti munka forrása lett, anélkül, hogy megemlékeztek volna a chasen eredeti „gyógyító és jövendőmondó” tulajdonságáról.
Takayama-cho, Ikoma Japánban található Nara prefektúra északi részén. Hegyekkel körülvett közlekedési csomópont Osaka és Kyoto között, de hagyományos mezőgazdasági terület is a Japánban oly ritka sík vidékkel, jó talajjal és sok folyóvízzel. A XV. században a vidéket a Takayama kastély uralta, ma ennek árnyékában hi-tech tudományos központ működik. Takayama-cho Nobel díjas tudóst is adott a világnak a 2012-ben indukált pluripotens őssejteket (iPS-sejteket) felfedező Shinya Yamanaka professzort. Ez a vidék mégis többszáz éves kézműves hagyományáról ismert: ez a chasen fővárosa. A chasen készítés máig generációról generációra öröklődő titkos tudás, amit 16 család legidősebb fia örökít tovább.
– A mi chasenünk teljes egészében kézzel készül, nagyon gondosan megmunkált darab, de bármennyire is szépen sikerül, mégis csak véges élettartamú.” – magyarázza az 59 éves Keizo Kubo, aki az elmúlt 36 évben teaszertartáshoz gyártott használati eszközöket.
A chasen gyártásakor a megfelelő hosszúságúra vágott bambusz felső harmadát „meghámozzák”, majd egy rendkívül éles késsel 12-24 egyforma részre hasítják. A felosztást a bambusz vastagsága határozza meg. A hasítékokat ezután 10 egyforma szálra hasítják tovább, így kapunk öszesen 160 hasítékot ez a 80 pontos 80本立 chasen. A 160 szálból fele a középső rész formázására szolgál, a többi alkotja a külső sort.
A hasítás után a bambuszt forró vízben lágyítják és tovább finomítják, hámozzák.
A szálak számától függően a chasenek különféle formájúak és célúak lehetnek. A sűrű tea (koicha) elkészítéséhez kisebb szálszámú chasen a jobb, a híg matcha usucha elkészítéséhez a sűrűbb szálszámú chasent használjuk. A szálak végét a középpont írányába hajlítják és a tövénél egy szállal összekötözik őket úgy, hogy a hasítékok váltakozva azon kívül és belül legyenek.
„A Takayama chasen egy évig használható és megfelelően képez habot azután is, hogy eredeti alakját elveszítette. Ezzel szemben az importáltak gyakran nem ilyen erősek és néha vegyi anyagok szaga érződik rajtuk.”
„Körülbelül 120 féle chasen típus van, de olyan ez, mint a biciklizés, ha megtanulod, egyiket sem fogod elfelejteni. A titkos technikák kb. 100 év óta már mindenki számára elérhetőek, de maga a technika, a teljesen kézzel végzett munka mit sem változott. Úgy mondják, hogy egy tanulónak legalább 20 évre van szüksége ahhoz, hogy elsajátítsa a mesterség csínját-bínját.”
A chasenek között különbség van aszerint, hogy milyen bambuszból készültek, hány szálból állnak, milyen a szálak formája, a chasen hossza, vastagsága, színe, stb. Aztán persze különféle bambusz chaseneket használnak a különféle tea iskolák, így jön ki az összesen 120 fajta. A tea iskolák számára a szertartásokhoz a chasen alapvető helyettesíthetetlen, kihagyhatatlan eszköz. Kicsit más a helyzet a fogyasztóval, aki nem mindig tekinti a chasent művészi eszköznek, hanem egyszerűen csak egy konyhai kellékként kezeli. De még így is gyönyörűnek, hosszú ideig tartónak és jó minőségűnek kell lennie. Ezt figyelembe véve kell megérteni mennyire fontos a bambusz minősége, ami használat közben azt a semmivel sem összetéveszthető érzést kölcsönzi a tea készítéshez. A chasen készítő számára nagy büszkeség, hogy a chasen elkészítésével mindenki tea szertartásának a részévé válik.
„Az emberek mindennap kávéznak, élvezik a könnyen elérhető jótéteményeit és szeretném, ha ugyanez történne a teával is. A matcha színe gyönyörű, finom, katechineket, aminosavakat és rostokat tartalmaz, amelyek hasznosak az emberi szervezetnek. Komoly antibakteriális hatása is van, a múltban a nemes emberek élethosszabbító elixírnek tekintették. Diétás hatása sem elhanyagolható, mert leköti a figyelmet és elnyomja az éhséget.”
„Mivel minden bambuszdarab eltér egymástól keménységben, kézzel kell őket megmunkálni, és mivel ez rendkívül finom művelet, bizonyos napokon jobbakat készítek, mint más napokon. Még mindig csak tanulok.”
XX. sz. elején egy ismert japán teaesztéta Takahashi Soan egy addig féltve őrzött teaeszközökből álló kollekciót adott át egy amerikai gyűjtőnek. A gyűjtő a kollekció átvizsgálásakor csupán egyetlen tárgy árát sokallta, egy bambusz teaszedő volt az; egy chashaku. Amikor megkérdezte, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen egyszerű „fadarabnak” ilyen fontos esztétikai, művészeti és történelmi jelentőséget tulajdonítanak, Soan azt válaszolta:
„Nyilvánvaló, hogy első látásra a chashaku nem több egy sima bambusz pálcánál, mégis ez a legfontosabb teaeszköz. A Tea Útja a japán történelem és tradíció 500 éves történelmét karolja át és ezen belül a chashaku olyan eszköz, amit a teát ma is gyakorló mesterek és egyszerű teakészítők is gyártanak. A tsutsu, a chashaku tokja a készítő nevét is magán hordja, így a chashaku egyszersmind személyes eszköz és műalkotás. A chashakunak ezentúl saját neve is van, ami elárulja készítőjének stílusát, tea-világnézetét. Így antik tárgy lévén túl azon, hogy értékét meghatározza kora és használóinak történelmi becse, a chashaku olyan eszköz, melynek rövid akciója a teaszertartásban szimbólumok, személyes és történelmi tradíciók sokaságát idézi meg
A chashaku, teáscsészék és kiállító standok között elsőként érkezett Japánba a Kamakura korban. Egy kolostor számadása így ír a kor vége felé: „a kontinensről újonnan érkezett teaeszközök; elefántcsont teaszedő, bambusz teaszedő… stb”
.Ahogyan azt a korábbiakban már említettük, a teát kezdetben gyógyító hatása miatt használták, majd a kolostorok szűk teréből lassan, mint különleges, gyógyító erejű, divatos luxus kezdett elterjedni az arisztokrácia tagjai és a harcosok között. A koicha otthonául zolgáló teatartó (chaire), annak belülről aranyozott fedele és a kezdetben fémből, aranyból, elefántcsontból készített a chairéből a teát orvosságként, kis adagokban kiemelő teaszedő chashaku egyaránt ezt a medicina jellegű leszármazást erősíti. Extravagáns időtöltésként a tea tigrisrajzokkal, finom selyemfestményekkel díszített szobák falai között ragyogó környezet ragyogó tárgyai által nemesült, nem csoda, hogy ebből az időből a japán tea útja a kínai instrukciót követte: „ a legjobb chashaku aranyból készül”. A nyolcadik Ashikaga sógun Yoshimasa a Higashimaya kor finom úri kultúrája után hirtelen kanyart rajzol erre az útra, amikor teamestereként a Nara szerzetes Murata Shukot fogadja fel, aki a mai chado alapjait lefektetve először nyúlt hozzá radikálisan az addig csak luxuscikkekként gyűjtött és csodált teaeszközökhöz. Ekkor történt, hogy a teával foglalkozó emberek saját chashakut kezdtek készíteni és tény, hogy mind Yoshimasától, mind Shukotól fennmaradtak eredeti, bembuszból készült teaszedők, bár azt ma már nem tudjuk, hogy maguknak, vagy esetleg egymásnak készítetették-e. A Shuko és Rikyu közt eltelt száz évben élt és a későbbiekre is nagy hatást gyakorló chashaku mester Shutoku volt. A Yamanoue Soji Ki a kor legfontosabb teaforrása említést tesz Shutoku zsenijéről és arról is, hogy maga Oda Nobunaga Nagyúr is Shutoku chashakut használt.
Rikyu chasaku stílusa kerüli a kiugró, látványos elemeket, lágy íveivel, hosszával, meleg színeivel nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároz. Ezt a chashakut egy Terada nevű úrnak készítette, az ő nevéből és a „mairu”, meglátogatni szóból jön az eszköz neve. A dobozon legfelül (a képen balra) egy körben egy jelzés „eki” Rikyu aláírása.
A nevek megértése nem könnyű, sokukat ma már el sem tudják olvasni és eredetük is nagyon szerteágazó és személyes. Erre jó példa a Rikyû ükunokájához Sensohoz (1622-1697) köthető „Nemonogatari” (hálószoba) chashaku pár, aminek tokján a következő felirat áll: „Mert a bambusz Minoból s Omiból való” A név eredete egy régi mese, ami egy Mino és Omi tartomány határán álló ikerházról szól. Ebben a két egymásnak épített házban a két család hálószobája között egy kis nyílás volt, s a két család gyermekei ezen keresztül mesélve szórakoztatták egymást. Ezek a chashakuk aztán jónéhány esküvőhöz kapcsolható szertartáson vettek részt, amin különös jelentőséget kapott születésük története. A nevek tehát származhatnak elbeszélő művekből és költeményekből, noh és kabuki történetekből, évfordulóval kapcsolatos eseményekből, gyakran bukkannak fel évszakokhoz, növényekhez, népművészethez és történeti tényekhez kapcsolódó nevek. Mivel ezek sokszor megfejthetetlenül személyesek, vagy talányosak, a vendéglátó feladata az, hogy bemutassa a chashakut a vendégnek és megvilágítsa, miért ezt választotta. A vendéglátó felfedi és átlényegíti a tárgy nevének jelentését.
Az Urasenke központban őriznek egy másik antik chashakut, aminek „Nisenrigai” (kétezer mérföld) a neve. A teaszedőt Shimizu Dokan (1666-1737) a Sendai klán teamestere készítette barátjának, Kurihara Unsának. ők ketten egész fiatalkorukat együtt töltötték és együtt tanulták a teával való foglalaltosságot. Tanulmányaik befejeztével egyikük északra került, a másik jóval messzebbre, délen állt szolgálatba. Sok év elteltével Dokan kifaragta a chashakut és a holdnaptár nyolcadik havának tizenötödik napján, a fogyó hold napján elküldte barátjának. A teaszedő neve Haku Rakuten egy régi költeményéből való:
A chanoyu a japán tea, a japán teaszertartás megnevezése: jelentése forró víz teához. A forró vizet szülő tűzhely az életet körülvevő ház és az életet modellező teaház központi része. A legelemibb tűzhely a VII. sz. Tang dinasztiát megelőző időktől kezdve egy négyzet alakú, kővel kerített padkával körülvett mélyedés, amit homokkal, illetve hamuval töltöttek fel és háromlábú állványon, akár egy bográcsot, föléakasztották a főzésre szolgáló edényt. A háromlábú állványt a tehetősebb házakban a mennyezeten futó gerendára akasztott kampó helyettesítette, erről lógott le a bambuszrúdon keresztülfuttatott jizai nevű horgon a főzőalkalmatosság.
A jizaikagi azt jelenti, horog, ami szabad akaratából függeszkedik. A bambuszrudat ugyanis a horoggal egy legtöbbször hallal díszített lánc köti össze, ezzel lehet a főzőedény tűz feletti magasságát szabályozni. Ez a primitív, elemi tűzhely minden nép történetében fellelhető, megtalálható a balaton felvidéki parasztházak nyitott kéményű konyhájában éppúgy, mint a fachwerkhausokban. A lényeges különbség az, hogy míg mi a tűzhelyet modern eszközökre cseréltük, a leggazdagabb japán házak ékessége egy, az eredeti tűzhelyet imitáló, vagy reprodukáló irori
Az irori a világítás és a fűtés mellett a sokoldalú főzés helyszíne, szinte mindig készen áll rajta az öntöttvas vízforraló és előfordul, hogy egyik sarkában külön kis helyet alakítanak ki a tea készítéséhez használt víz szintén öntöttvas vízforralójának. Az irori összességében 2 x 1 méter alapterületű, amiből 90×90 cm a tűzhely, a körülötte lévő helyen foglal helyet a család, vagy a vendégség. Ez a tűzhely a szegény parasztházak földbe vájt tűzhelyének a közvetlen leszármazottja és érdekes módon még a gazdag shoin palotákban is szerepet kapott. Az irori körötti ülőhelyeknek szigorúan kialakított rendje és etikettje volt, talán ez is hatással lehetett a teaház ülésrendjének kialakulására. A mai japán otthonok miniatűr terében már nincs hely az irorinak, de a tűz továbbra is helyet kap, méghozzá az asztalon, egy tűzálló edény képében. A vacsora legfinomabb falatait ott „élőben” a család előtt főzik, az asztalon.
Ugyanez a tűzhely ro néven bevonult a teaházba és formális szabályoktól kötötten a tér központi elemét képezi.
A ro-ban való tűzrakáshoz legelőször hamu kell. Mintha a végéről kezdenénk mindent. Mi szükség a hamura a tűzhöz? Praktikusan azért, mert a tűz forró és hamu az ágya, nem kevésbé azért mert a hamun át fog lélegezni. Ez a hamu ugyanis nem afféle „mezei” hamu. Elkészítése, fajtái a szertartás elválaszthatatlan részét képezik. Az alábbiakban mégcsak meg sem érintjük a felszínt, csupán távoli utalásokat tehetünk a tűz elkészítésének, a hamu leterítésének legelemibb szabályaira a tea útján.
chanoyu kezdetén a ro tűzhelyet hamuval és homokkal töltötték meg. A Yamanoue Sôji Ki (Yamanoue Sôji {1544-1590} feljegyzései) szerint Rikyû a tűzrakással kapcsolatosan ezt tartotta követendőnek:
„- a faszenet nagyon is tudatosan és látványosan kell elhelyezni és meggyújtani, ezzel szemben a hamunak úgy kell elterülnie, hogy ne látszódjék rajta emberi kéz nyoma.”
Az előzőekben már idézett Chanoyu Kojidan egészen szemléletessé teszi ezt egy mesével. E szerint Tenshô 18. évében (1590-ben) Rikyû és tanítványa Oribe elkísérte Hideyoshi nagyurat annak odawarai hadjáratára és egy ízben a két teamester lóháton a tengerparton léptetett, amikor Rikyû felvetette: „- Érdekes lenne ezt a tengerparti jelenetet a teában is megjeleníteni. Nincs ötlete, hogyan lenne ez lehetséges?” Oribe azt válaszolta, hogy elképzelése sincs, mire Rikyû folytatta: „-Mit szólna ahhoz, ha úgy használnánk a tűzhely hamuját, hogy a tengerparton hullámzó dűnék és a homokra kirohanó hullámok érzetét keltsék?” A hamu formai sokszínűségét (haigata) a teaszertartásban tehát vélhetőleg Rikyû találta ki.150 évvel később már egész szabálysor létezett arra, hogy melyik tűzhelyben milyen formát kell követnie a hamunak.
Wara-bai | szálas hamu | a széttört ro-ban használt vékány, megkövesedett gallyacskák |
Shimeshi-bai | nedves hamu | |
Ro-bai | sötét hamu | A süllyesztett tűzhelyben használt hamu |
Furo-bai | furo hamu | Zárt, hordozható tűzhelyek (fur) hamuja |
Fuji-bai | fehér hamu | A lilaakác elégetéséből keletkező ragyogó, fehér hamu |
Hishi-bai | Vörös hamu | A lábtövis elégetése után visszamaradó hamu |
Fukusa-bai | Selyem hamu | A legfinomabb szemű hamu |
Manapság igen sok szabály, szokás és ertikett köti és teszi egyúttal változatossá a hordozható tűzhelyek hamuágyának kialakítását, míg csak egy fő forma adja a süllyesztett tűzhely alapját. A hamukészítéshez hasonlóan fáradságos és nehezen tanulható a hamu beterítése, bekészítése, már csak azért is, mert külön szertartás szabályozza. Lehetetlen itt és most akárcsak nagy vonalakban is tárgyalni az ezzel kapcsolatos ismereteket, elsősorban azért mert a hamu beterítése, azaz a tűz megágyazása nem elsősorban tárgyi ismeretet kíván. Bármennyire is tanulható a hamuval való foglalatosság és előkészítés, az ugyanolyan elmélyült, meditatív hozzáállást és nagy felkészültséget kíván, mint maga a teakészítés. A hamuterítés koncentrált szobrászmunkájában költőiség, szépség, a megterítés és a személyes felkészülés kívánsága is szerepet játszik. A hamu megjelenése és elkészítése is jellegzetes wabi aktus. Erre a legjobb példa az ún „tsuki o kiru”, a félbevágott hold hamutengere, ami úgy készül, hogy a furo-ba fektetett és mértani pontossággal bedolgozott hamura a furo nyílásának közelébe a vendéglátó egy kis kupac selyemhamut halmoz fel, majd a hamuzáshoz használatos lapátok egyikável egy félhold alakot vág ki belőle. A vágás nem szobrászkodás, hanem egyszeri mozdulat, amint egyszeri maga a szertartás és annak a tüze is, csak „aznapra” készült. Sem mások, sem maga a vendég nem használhatja többé. Tökéletes, egyszeri, wabi forma.
A hamukészítésnek, beterítésnek és tűzrakásnak külön készlete van a vadlúdtolltól a különféle lapátokig. Bizonyos szertartásokban a tűzrakás utolsó fázisaiban résztvehet a fővendég is, illetve a vendégek kérhetik a nagy műgonddal elkészített hamuhegyek, vagy a tűz megtekintését.
A tana (dana), más néven daisu, a teaszertartás egyik legelső, legfontosabb tárgya: azok közé a karamonok, drága, tengerentúli kincsek közé tartozott, melyek a Song dinasztia Kínájából érkeztek először Japánba. A daisu eredetileg a konyha része volt, egy egyszerű eszköztartó polc, a parázstartóval és a vízforraló öntöttvas kannával együtt a legősibb eszközök egyike, ami sokkal díszesebb kivitelezésben megjelenik az áldozati edények és a buddhista oltárok mellett is.
Lu Yu már a teakészítéshez szükséges eszközök között mutatja be, eképp:
„Az eszköztartó éppúgy készülhet alacsony ágy, mint polc formájúra. Ácsolhatjuk egyféle fából, esetleg bambuszból, vagy bármilyen bambuszszerû fából. Sárgaés fekete színû, felülete lakkozott, három láb hosszú,két láb széles és hat hüvelyk magas. Az eszköztartón elhelyezhetjük és rendben tarthatjuk valamennyi, a tea elkészítéséhez szükséges eszközünket.”
A furo egy tűztér, egy hordozható tűzhely, ami a tavaszi-nyári hónapokban felváltja a ro rűzhelyet, vagy olyan szituációkban használatos, amikor nincs lehetőség a a ro használatára, tehát olyan helyen kell vizet forralni, ahol eleve nincs, vagy nem használható beépített tűzhely. Ezért például a művelődési házakba mi is mindig furot viszünk. ma furonak hívjuk a Ro fejezetben bemutatott hordozható bronzpalástot, ami pedig a téli tűzhelyet hivatott megjeleníteni, mert a meleg könnybben kiáramlik rajta, tehát fűtőtestként is szolgál és furonak nevezzük az alábbi képeken látható zárt tűzteret is. A furo nagyon nagyon régi, mióta a tüzet ismerjük, hordozzuk valamiben, kivéve a tűzföldi emberket, akik inkább lángolni hagyták nagyban és vigyáztak rá.
Lu Yu teáskönyvében a parázstartó .(feng-lu) és a hamugyűjtő [huj-cseng] leírásával kezdi az eszközök ismertetését
„A parázstartót bronzból vagy vasból öntik, formája olyan, mint az õsi háromlábú bronzüstnek. Fala három ujj vastag, a szegélye kilenc ujj széles, az így fennmaradt hatujjnyi területet pedig gipsszel kell bélelni.”
Az ősi üst vallásos szertartások háromlábú, bronzból, vagy vasból készült áldozati üstje volt, ebből alakult ki a Lu Yu által is említett funkcionális forma. Meglepő a hasonlóság az ókori Európa áldozati parázs-, és füstölőtartóival.
A teaszertartás talán legkülönösebb pillanata az, amikor a vendéglátó, miután minden eszközt behordott saját tatamijára, a vizet is felfedte, előhúzza övéből bíborszín selyemkendőjét és rituálisan megtisztítja a teát vendégül látó, teát érintő eszközöket, a teatartót és a teaszedőt. Ez a tisztálkodás hosszadalmas, rejtett és érthetetlen. Nyilvánvaló, hogy az eszközök nem koszosak, a szertartás előtt megtisztogatták őket, sőt soha nem voltak koszosak. Akkor mivégre ez a titkzatos, rituális, gyerekes játék? Ahhoz, hogy megértsük, meg kell értenünk magát a fukusát.
A teaszertartások során a fukusával való tisztogatás neve a „fukusa sabaki” (szó szerint fukusával bánni). Háromféle mód létezik a fukusával való tisztogatásra, a formális, a félig hivatalos és az egyszerű, azaz shin, gyô, sô. Ezek közül a natsume (a híg tea elkészítéséhez használt matcha tárolására szolgáló lakkozott, festett, fa tartó) tisztításának szokásos gyakorlata az egyszerű mód, míg a chaire ( a sűrű koicha elkészítéséhez használatos matcha tárolására való eszköz) megtisztítása a yohosabaki. Yoho azt jelenti a négy égtáj. Mit keresnek az égtájak a fukusában? Amikor a fukusa kiterítve nyugszik, az a „mu”, azaz a semmi állapota. amikor kettéhajtva a vendéglátó övébe kerül, a kifelé eső rész a menny, vagy égbolt, a befelé eső a föld, a vendéglátó egybesimítja vele eget és földet. Ez más szavakkal a yin és yang manifesztuma. Négyfelé hajtva a fukusát a shitenno – A Négy Égi Királyság reprezentációjává válik és egyesíti magában a négy égtájat északot, delet, keletet és nyugatot. A vendéglátó, miközben a teaszertartás eszközeit tisztogatja azt az érzetet kelti, hogy magát a világmindenséget hordja fel az eszközre.Ha a fukusát nyolcrét hajtjuk, akkor belépünk Buddha megvilágosodásának birodalmába. Aki ezeknek a jelentéstartalmak ismerete nélkül kezeli a fukusát, csak egy lepedőt hajtogat.
Rikyu előtt csak egyféle fukusa létezett, a kobukusa. A ma ismert fukusát Rikyu felesége Soon találta ki és pontosan négyszer akkora volt, mint az eredeti. Ez az oka annak, hogy a szertartásokon a teával foglalatoskodó emberek mindkét kendőt, egy ősi kobukusát és egy jóval nagyobb, de az élein összevarrt mai fukusát hordanak. Az élek reprezentálják a négy égtájat és a fő elemeket.
Ha a japán teák megérdemlik, hogy külön könyvek és weboldal foglalkozzon velük, akkor a teáscsészékről regényeket lehetne összeállítani. A tea művelése és szeretete akkor ér választóvízhez bennünk, amikor képesek vagyunk egy olyan, addig észrevétlenül hagyott, lényegtelen, sőt értelmetlen tárgy megfigyelésére, mint a teáscsésze. Amikor chawan teáscsészéről beszélünk, olyan tárgyat helyezünk figyelmünk középpontjába, ami eltér az általunk eddig teaiváshoz használt eszközöktől. Bár a chawan a japán teaszertartás központi eleme, ez még nem lenne elég ahhoz, hogy világszerte ismert, gyűjtött és használt teaeszköz legyen.
Amikor a vendégek az étkezés után visszajönnek a megtisztított, előkészített teaházba, csak a tűzhely, a virág és a függőkép fogadja őket. Miután mindenki helyet foglalt, test és lélek készen áll a teára, a vendégekkel szemközti ajtó halkan résnyire nyílik, majd csusszanva teljesen kitárul. Az ajtó mögött a vendéglátó térdepel és meghajol. Előtte a gyönyörű, japán méretekhez képest hatalmas friss víz tartó edény, a mizusashi. A teaszertartás során a víz kezelése mindvégig kitüntetett szerepet kap. Vizesek a kövek, a vendégek megmosakszanak a teaház előtti víztartó kőmedencéből, forró vizet isznak sós sakurával, és íme a tea felszolgálás kezdetén is a tiszta vízzel találkoznak először a venmdégek. A mizusashi után a tea közvetlen eszközeit, a chawant és magát a teát hozza be a vendéglátó, végül, az ajtó bezárásával együtt egyensúlyozva, furcsa, szégyenlős, takaró mozgással egy edényt, amin a vízszedő vízmerő eszköz a hishaku imbolyog. Maga az edény alig látszik és mire a vendéglátó helyet foglal, egészen el is tűnik a vendégek szeme elől. Ez a kensui. A kensui azt jelenti használt víz edény. Olyan kerámia, fa, vagy fém anyagú tartóedényről van szó, amibe a teaszertarts során tisztításra, „mosogatásra” használt, immár „koszos” víz kerül. A kensui másik neve koboshi 零し.
Ha daisu, mozgatható állványra alapozott szertartás zajlik, akkor a kensui ezen foglal helyet.
A tea útján alapvető fontosságú elv a tisztaság, vonatkozik ez a kertre, a teaházra, az eszközökre, a teára és a vendégekre egyaránt. Az egyetlen eszköz, ami funkcionálisan a szennyezett vizet összegyűjti, a kensui, ami éppen ezért a színpadnak a vendégek tekintetétől félreeső helyére, takarásba kerül, még a látványa sem szabad, hogy beszennyezze a teaházat. A vendégek elé engedett kensui rossz előadást, udvariatlanságot jelent.
Éppen szennyezettsége folytán gyakori a hamvveder formájú, a környezetbe olvadó, lágy ovális forma, ami változatos formákban testesül. Készülhet mázas, vagy máztalan kerámiából, fémből, sőt egészen tömör fából, ebben az esetben magemono 曲物 a neve, ezek esetenként lakkozottak..
Egyetlen olyan teame tea előadás van, amikor a chawan a kensuiban utazva kerül be a teaházba, ez az Irekodate.A szennyezett vizet tartó kensui általában sötét színű, de épp a tisztaságot hangsúlyozandó előfordulhatnak világos mázas darabok is. A fa kensui és fa mizusashival előadott tea különösen felemelő látvány.Tulajdonképpen csak ennyi. De a csak ennyi lényegtelensége mindenkiben felmerül é égetővé válik, amikor teát készít és az eszközök felmelegítésére használt vizet, ami természetszerűleg „koszos” valahova öntenie kell.
A leveles japán teák eszközei
A XVII. század utolsó harmadától kezdve az addig egyeduralkodó matcha mellett egyre nagyobb teret nyertek a kínai mintára készített, gőzölt zöld teák, amiket ma sencha néven összegzünk. Ezek a teák sosem váltották fel a matchát a chanoyu szertartásaiban, ellenben különféle eszközökkel, külön eljárási módok szerint elkészítve, esetenként új szertartások főszereplőivé váltak.
Aki meg kívánja érteni, miért készítenek a japánok öntöttvas kannákat, annak a teán kívül a japán teaszertartást és az ott használt vízforraló kannát a kamát kell megismernie. A japán „szálas”, sodrott teák kialakulása jóval a teaszertartás fénykora utáni időszakra, a XVII.század utolsó harmadára esik. Mivel a teához vizet csakis öntöttvasból, de legalábbis mindig fémből készült kamákban készítettek, ezért természetes volt, hogy a ma ismert klasszikus teáskanna formájú eszközöket is öntöttvasból készítsék. Addigra, az öntöttvas kannák készítésének már egész iparága, művészi fokon űzött fémműves mestersége alakult ki. A japán teáskanna, más néven tetsubin tehát örökölte a chanoyu erényeit és beépítette a sencha do, a szálas teák szertartásába. De a japánoknál a teáskanna máig csak a vízmelegítő edényt jelenti, abba tea csakis rendkívüli esetben, karbantartási, vagy javítási okból kerülhet. Szertart lehet készíteni.
Akkor hirtelen világossá válik, hogy ekkor sem mindegy a hova, a hogyan, a mibe.
A gyorsan népszerűvé vált leveles teákat egy furcsa, nyeles kannában szolgálták fel, kis csészékból, akár a szakét. Az oldalt nyeles kanna japán specialitásnak tűnik, pedig, mint sok minden más, ez is kínai eredetű, a XVI. Század közepéről származik és szintén a koreaiak fejlesztették tovább. Mire Japánban divatba jött, az őshazában már kiszorította a yixing kannák mára hagyományossá lett formája és szinte teljesen elfelejtették. Ezer formában fennmaradt viszont és ma egyet jelent a leveles teával Koreában és Japánban egyaránt, ahol kyusuként nevezik, ami csupán annyit jelent „kis teáskanna”. A kyusu magára vette szinte az összes létező és kihalt japán kerámiastílust, de legismertebb kétségtelenül két fő áramlata, a tömegeket kiszolgáló sima, vörös Tokoname (Aichi prefektúra) és a mázatlan, de bevágott, geometrikus formákkal díszített banko stílus (Mie prefektúra). A kyusu általában véve nem létezik, mert hasonult minden elkészíthető japán teához, a nagylevelű tavalyi banchától, majd literes méretben, a miniatűr gyokuro kannákig, de leginkább 200-250 ml űrtartalomban használatos, ami 3-5 csészében tudja kiszolgálni a vendégeket. A kyusuk felépítése, díszítése, anyaga sok kis apró részletben dönti el, hogy a kanna milyen tea elkészítésére alkalmas és hol vannak határai. Ma elterjedtek az automata gépekkel készített, mázzal védett, belül fémszűrős kyusuk és azok kínai utánzatai, amelyek mindenevő teáskannák. Használat közben derül ki, hogy az alapanyag, a szűrő formázása, a fedél záródása igen nagy különbséget jelentenek az elkészített teákban. Azt is mondhatnánk, hogy a tea minőségére különböző kyusuk esetében a méretnek van a legkisebb jelentősége. De van egy pont, ahol a méret tényleg „átcsap” minőségbe.
A hoihin vagy hobin 煎茶器 a kyusunál jóval kisebb teakészítő alkalmatosság, tulajdonképpen szintén teáskanna, annak ellenére, hogy neve finom, vagy értékes zöld tea tartó. Már a név is elárulja, hogy a legjobb minőségű, finom teák elkészítésére született. tA hoihin a gaiwan, fedeles teáscsésze japán teákra aplikált utóda, ami a XIX. Sz. közepétől jelent meg a kifinomult, úri, nemesi sencha szertartásokban. A hoihin mérete miatt, ami akár 40 ml méretig is szűkülhet, sűrűbb, finomabb teák elkészítését teszi lehetővé, jobban kontrollálható és az egyéni ízléshez igazítható. Bizonyos értelemben Japánban is extrémnek számító eszköz, aki hoihinnel készíti a teáját, az már igazi tea hívő.
S néhány étel, desszert, ital , mely teából készül:
Válljék kedves egészségükre!
Katika
Inter Japán Magazin