Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből.
A következő napokban felfedeztük Budapestet, Szentendrét, a magyar konyha remekeit, a tokaji bort és a cigánymuzsikát. Hosszú beszélgetéseink során Pierre előadta zenés kalandjait. Egy internetes újságnak az alábbi riportot készítettem belőlük:
– A Riviéra a gazdagok és a hírességek nyaralóhelye. Találkozol velük?
– Sokuknak van nálunk rezidenciája vagy nyaralója, és mi azokat is védjük. Néhány hírességet személyesen is ismerek. Például Saint Tropezban él Brigitte Bardot színésznő. Vele
néhányszor beszéltem is.
– Brigitte Bardot? A „szőke ciklon”, aki több évtizedig a világ szépség-szimbóluma volt? Hmmm… mondd csak, mi dolgod volt vele?
– Hivatalos ügyben kerestem fel. Örömmel, mert nagy tisztelője vagyok a művésznőnek. Nem csak a filmjei és a szépsége miatt. Ő a legnevesebb és leghevesebb állatvédő, aki tiltakozik a fókabébik lemészárlása ellen. Bunkóval verik agyon szegényeket, hogy a prémjük ne sérüljön. A művésznő minden vagyonát, – beleértve lakóhelyét, a mesés villát is – az állatvédő alapítványának adományozta. A háza tele van megmentett állatokkal, és hát, ugye, éjszaka a hangzavar másokat irritál.
– Van-e vidám oldala a rendőri munkának?
– Ó, nagyon gyakran. Ha nem lenne illetlen, azt mondanám, időnként jól szórakozunk. A napokban két egészen idős hölgyet kellett szétválasztanom. Mindketten nyolcvan felettiek. Egymást csépelték, méghozzá nemcsak tessék-lássék módra, hanem életre-halálra. A csitítás szelídebb módjaként lefújtam őket könnygáz-sprayvel. Igen ám, de egyikük éppen a spray felé ordított, a szája megtelt könnygázzal, erre elájult. Így se rossz – gondoltam –, fő, hogy abbahagyták.
Másik esetben elfogtunk egy lengyel bűnözőt, aki megjátszotta a némát. Az állampolgárságáról faggattam számtalan nyelven, de csak a fejét csóválta. Sejtettem, hogy lengyel, és azt is tudtam, hogy ők nem kedvelik az oroszokat. Odaszóltam a társamnak szerbül (noha ő abból egy kukkot sem értett), hogy „már megint fogtunk egy dilis oroszt”. A foglyunk pulykavörösen, három nyelven ordítozva tiltakozott, hogy ő nem orosz. Örülök, hogy visszatért az emlékezete – mondtam –, melyik nyelven kíván vallomást tenni?
A nyáron pedig a kapitányságunkra bejött egy japán nő a kisfiával és épp engem, az egyetlen japánul értőt szólított meg. Próbálta előadni a problémáját franciául, majd angolul, de mindegyikbe belesült. Pontosabban mi a problémája, asszonyom? – kérdeztem tőle japánul, mire percekig csak kapkodta a levegőt. „Ön beszéli a nyelvünket?” – Asszonyom – mutattam gálánsan a kollégák felé –, a riviérai rendőrség teljes állománya perfekt japánból. Sugárzó arccal, lelkesen hajlongva távozott tőlünk, esküdözve, hogy a riviérai egyenruhásokról méltatást írat az Asahi Shimbunban.
– Milyen a riviérai rendőrség fellépési módszere a bűnözőkkel szemben?
– Egyénenként más. Alapelvünk a törvénytelenség leggyorsabb, legegyszerűbb megállítása a meglepetés erejével. Nem hagyunk időt a gondolkodásra, a támadásra. Én határozottan felszólítom az illetőt, hogy hagyjon fel a törvénysértő tevékenységgel. Az átlagpolgárnak ennyi bőven elég. Ha ellenállást látok a szemében, hozzáteszem, hogy ellenkező esetben erőszakot alkalmazok. A következő pillanatban viszont már ordítok, és olyan fenyegetően lépek fel, hogy azt hiszik, megőrültem. Néha japánul is kiáltok, hogy fokozzam a meghökkenést. Ezzel további 1-2 másodpercet nyerek, ami elegendő arra, hogy az illetőt harc nélkül ártalmatlanná tegyem. Ám a profi bűnözők, a maffiózók, gyilkosok, visszaeső börtöntöltelékek az efféle trükköknek nem dőlnek be. Számukra túl nagy a tét, elfogásukkal akár életük végéig fegyházba kerülhetnek. Ezek gondolkodás nélkül támadnak, és csakis az erőszakból értenek.
– Félsz , amikor eg y sarokba szorított felfegyverzett banda tag jait kell ártalmatlanná tenned?
– Nem félek, nekik van félnivalójuk, és ezt rövidesen meg is tudják. Ilyenkor megszáll a nyugalom és biztonság érzete. Végül is ők jöttek „az én utcámba”. Lehet, hogy kemény fiúk, és többen vannak, de a harcművészetben nem lehetnek nálam jártasabbak. Küzdelem közben pedig nem gondolkodok, a testem úgy működik, mint egy számítógép. Minden ellenfél helyzetét és fegyverét számon tartva támadok. Fő a meglepetés és kiszámíthatatlanság. Persze, tudom, hogy rosszul is elsülhet a dolog, én is a betonon maradhatok, de kritikus helyzetekben ez eszembe se jut. Könnyebben veszít, akinek van vesztenivalója. Talán az efféle mentalitásom miatt a leg veszélyesebb esetekhez mindig engem küldenek.
– Tartasz a bűnözők bosszújától?
– Magamat nem féltem, inkább a családomat. Egyébként széles periférikus látásom van, és az utcán mindig jár a szemem. Nehezen tudnának rajtam ütni.
– Nem bánsz túl keményen a bűnözőkkel?
– Miért kímélném, aki az életemre tör? Kapja meg, ami jár neki. Egy-egy nehézfiú lefülelése után gyakran indul ellenem belső vizsgálat. Keserves élet – emeli szemét az égre –, ahol az ember csak zaklatás közben végezheti a munkáját. Jövő héten megint tárgyalásra kell mennem.
– A társaid kedvelnek?
– Ugratják, aki velem kerül szolgálatba: – No, most pár óra alatt többet tapasztalsz, mint egy világkörüli utazáson. – Tény, hogy üldözésnél van bennem valami bulldogszerű, s a bűnözőt semmi áron nem engedem el. Eddig három járőrautót törtem totálkárosra.
– Vadul vezetsz?
– A kollégáim nem gyávák, de megesett, hogy a mellettem ülő bevizelt.
– Az Interpolnak vannak ügyei a Riviérán?
– A nehézfiúk szeretnek nálunk nyaralni, mi pedig szeretjük elkapni őket. Egyszer éjszaka Sainte Maxime utcáján autóval járőröztem, és gyanúsnak találtam egy férfit, aki a cipőfűzője bekötését imitálta. Amint kiszálltam és felé elindultam, futásnak eredt. Tudtam, hogy elkapom, mert a gyalogos üldözésben nem a sebesség dominál, hanem a kondíció. Miközben ártalmatlanná tettem, járókelők gyűltek körénk, akiket egy fiatal lány sikoltozása riasztott. A lány is odajött és zokogott. Elmondta, hogy hazafelé menet a sötétben ez a férfi hátulról elkapta a nyakát, fojtogatta, és éppen meg akarta erőszakolni, amikor feltűntem a járőrautóval. A judóban a fojtogatás több fajtáját ismerjük. Ezeket még edzett sportember is nehezen viseli, nemhogy egy gyenge nő. (Halvány mosollyal). A jelentésemhez szükségesnek tartottam a helyszínen pontosítani, hogy a bűnöző a fojtogatás melyik módját alkalmazta. Ehhez meg kellett találnom azt a módot, ahogyan fojtogatta a lányt.
– Hűvösre került az illető?
– Rögtön, amint a rabkórházban járóképes állapotba hozták. Ezután jött a meglepetés. Az Interpol fölöttébb megörült a fogásnak, mert egy nemzetközi körözés alatt álló, közveszélyes aberrált bűnözőt kaptam el. Az Unió országaiban több mint húsz fojtogatásos nemi erőszak miatt körözték. Ám ez csak a napvilágra került esetek száma. Bár a megtámadott nők többsége életre szóló testi vagy lelki sérülést szerez, a szégyen miatt csak kevesen tesznek feljelentést. Valójában negyven-ötven nőt erőszakolhatott meg. Belga teherautósofőr volt, aki az Unió országait járva ott szemelte ki az áldozatait, ahol éjszakára megszállt. Sokáig nem fog vezetni.
– Szolgálatban pisztolyod van. Használod?
– A körzetünk Franciaország legelitebb tengerparti nyaralóhelye. Nem Chicago, ahol is a rendfenntartók az utcán pufogtatnak. Rám hárult a feladat, hogy egyhangú históriánkban új fejezetet nyissak. Szóval, a riviérai rendőrség történelmében én lőttem először…
Fülest kaptunk egy éjszakai bárból, hogy egy arab pár készül valamire, mert puskát láttak a kabátjuk alatt. Ám szimatot foghattak, mert mire kiérkeztünk, már felszívódtak. Éppen visszaültünk a járőrautóba, amikor nagy sebességgel elhúzott mellettünk egy kocsi. Nosza, utána! A felszólításra nemhogy megálltak volna, de még gyorsabban hajtottak. Három kilométeres üldözés után megelőztem őket, és keresztbe fordultam. Szándékosan belénk hajtottak, a járőr kocsinkat tropára törték, de előre már nem mehettek. Tolatni kezdtek, de mielőtt megfordultak volna, fegyvert szegezve elébük ugrottam. Erre megpróbáltak elgázolni. Érted? Engem! Rájuk lőttem. Egyelőre csak az autóba, de a következő golyót annak szántam, aki nem engedelmeskedik. Látták, hogy nem tréfálok, feltartott kézzel, halálra váltan ugráltak ki a kocsiból. Bár a társaságnak semmi köze nem volt az arabokhoz, ez is jó fogásnak bizonyult. A részeg bűnözőcsoportban akadtak, akik tíznél többször ültek börtönben. A hátsó ülésen két félholtra drogozott fiatalt szállítottak.
Persze, ezt az affért én sem úsztam meg simán, a fegyverhasználat miatt egy napra fogdába varrtak. Mellesleg, amíg hidegen voltam, a kollégák elkapták a két fegyveres arabot. Azok méltatlankodtak, úgymond nem tettek semmi rosszat, de hát az általuk okozott felbolydulásnak ez volt a kálója. Rosszkor voltak rossz helyen, töltött fegyverrel.
– Rossz nyelvek a Rózsaszín Párduc felügyelőjéhez hasonlítanak. Szerintük az előző főnöködet miattad nyugdíjazták idő előtt, pszichés okokból.
– Aljas rágalom! (nevet). Talán csak túl sokat aggódott. Én végzem a munkámat a magam csendességében, a lusták meg vádaskodnak. A főnökök elismerik a hatékonyságomat, de a módszereimmel nem értenek egyet. Engem az igazság hajt, szóval megyek a magam feje után. A papírforma? Már rég nem élnék, ha betartanám!
– A bűnözőkkel keményen bánsz, viszont több életet megmentettél a sajátod kockáztatásával. Részleteznéd?
– Sainte Maxime-ban négy fuldoklót hoztam ki a tengerből. Ezek között volt öngyilkosjelölt és részeg is. A legérdekesebb tengeri mentésemre egy éjszakai riasztás alkalmával került sor.
A tengerparti bárban a kollégák lazán körbefogtak egy borotvaéles késsel hadonászó, őrületig bedrogozott férfit. Értelmes szóra nem reagált, egyre csak azt ordítozta, hogy megöli, aki hozzáér. Nyilvánvalóan csak erőszakkal lehetett lefegyverezni. Beszéltem hozzá, közben próbáltam megközelíteni. Szerencsésen elkerültem a felém dobott kést, de amikor el akartam kapni, kisiklott a kezemből és fejest ugrott a tengerbe. Éjfél felé járt az idő, s a viharos víz nem volt bizalomgerjesztő. Erős szél fújt, magasra csaptak a hullámok. Amíg a többiek tanakodtak, én utána ugrottam, a sötétben 300 méteren át üldöztem, elkaptam, leütöttem, és visszaúsztam vele. Mivel nem csak bedrogozva volt őrült, hanem józanul is, elkerülte a börtönt, de a hátralévő életét elmegyógyintézetben töltheti.
Másik esetben egy tűzvészhez riasztottak. Mire a helyszínre érkeztem, a ház már lángokban állott. Olyan hevesen égett, hogy a tűzoltók már nem mertek bemenni. Aztán meghallottam a sikoltozást. Bennrekedt egy 86 éves néni. Magamra kaptam egy vizes lepedőt, félrelökdöstem, akik le akartak fogni, és berohantam. A magatehetetlen nénit a karjaimban hoztam ki. Meleg helyzet volt a szó legszorosabb értelmében. Alighogy kiléptem, a ház összeomlott. Ezért a tettemért életmentő érmet kaptam.
– Említetted, hogy kedveled a túlélő túrákat. A közeljövőben tervezel-e valami hasonlót?
– Január közepétől egyhónapos afrikai útra megyek egy rendőrtársammal, aki Gabonban született, és mangó ültetvénye van ott. Persze, én sem először látogatok a szavannákra. Viszünk fegyvereket, a terepjárót felváltva vezetjük, és önellátóak leszünk, miközben kajmánra, kafferbivalyra és oroszlánra vadászunk. Az útvonalunk Marokkó, Mauritánia, Mali, és Burkina Faso (régi nevén Felső-Volta).
– Ezen az útvonalon a következő betegségek leselkednek rátok: sárgaláz, veszettség, kolera, malária, hastífusz, a hepatitisz két formája, járványos agyhártyagyulladás. Nem félsz?
– Ki se mozdulnék hazulról, ha félős lennék.
– 49 éves vagy. Mit tervezel nyugdíjas napjaidra?
– A riviérai rendőrségnél még 5 év szolgálati időm maradt. Azalatt ráérek gondolkodni. Csábít egy hosszabb óceáni út a hajómmal, de attól tartok, az nem elég veszélyes nekem. Mert ismersz, én szeretem a veszélyt. Háborús övezetben érzem legjobban magam. Jártam Bosznia-Hercegovinában, Mauritániában, Líbiában, Pakisztánban. Ott a helyem, ahol a rosszakat büntetni, a gyengéket védeni kell.
– Sok sikert a terveidhez!
Epilógus:
Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy nem hallottam Pierre-ről. Pedig szorgalmasan bújtam az afrikai híreket, mert ha máshol nem, a helyi katasztrófa rovatokban biztosan megemlékeznek a vizitjéről. Régi ismerősként, mert az első utazásakor már bemutatkozott. Egyetlen ütéssel kórházba utalt egy helyi rendőrt. – Küzdöttem a korrupció ellen – mentegetőzött. – Törvénytisztelő polgárként a stadion kapujában átnyújtottam a jegyemet, de a kedves kolléga csak csúszópénz ellenében akart beengedni. Nem volt más választásom, a futballmérkőzés nyitányát nem késhettem le egy jogi vita miatt.
Pesten, miközben két napot várt rám, belefutott egy utcai verekedés be. A helyi cigányok zördültek össze törökökkel. Előkerültek a kések, Pierre meg ott állt közöttük karba font kézzel, és várta, mi fog történni. Azokat valószínűleg meglegyintette egy kis riviérai hangulat, mert egyikük se mert hozzáérni. Ám Afrika azért mégis csak más.
Végül felhangzott a kagylóban a régen várt hang. Zavart volt és rosszkedvű. Nem nagyon akart a forró kontinensről beszélni. – Majd elmondom személyesen – tért ki a kérdéseim elől. Annyit azért elárult, hogy „igen nagy balhé volt”, melyből egy hét után repülővel tért haza. A következő összeröffenésünkig most aztán találgathatok. Ha a hatóságokkal gyűlt meg a baja, sejtem, hol töltötte azt az egy hetet. Ha pedig az útitárssal különböztek össze, beszédes, hogy Pierre tért haza élve.
