Kategória: Humor

Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből. 1982-ben történt, amikor még a Japánban élő külföldiek – gaidzsinok – között eléggé zöldfülű voltam. Fellengzősen fogalmazva „mindössze két éve tettem át rezidenciámat a Felkelő Nap Országába”. A japánok a „kommunista” Magyarországgal a kulturális kapcsolatokat csak kötelező szinten mímelték; Tokióban évente-kétévente megrendezték egy-egy magyar állami (másféle nem is volt!) múzeum képkiállítását, és kész! A magyar kultúra iránti érdeklődés ennél sokkal szélesebb volt (de hát a politika!). Ezen felbuzdulva meglehetősen bátor ötlettel magyar múzeumot alapítottam Tokióban. Japánban mindent, ha…

          Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből. A szerzetes imáiba temetkezve egy másik dimenzióban intézte halaszthatatlan ügyeit Buddhával. Aztán a csónak körül fodrozódni kezdett a víz, itt is, ott is felbukkant egy-egy kopoltyú vagy tátogó száj. – Jönnek! Bizony, jöttek! Egyre többen, a csónak körül a víz megtelt haltestekkel. Kopoltyúk bukkantak elő, uszonyok, farkak csapkodtak, egymást lökdösték, hogy minél közelebb kerüljenek. Végül már hal volt hal mellett, szinte a víz sem látszott közöttük. Az élelmesebbek ugrottak, és a többi hátára…

  Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből. Amikor egy tányéron az asztalra tettem a „bűzbombát”, a kis öreg boldogan dörzsölgette a tenyerét. Percekig holdvilágképpel gyönyörködött benne, mint első szerelme portréjában. A tányért arcmagasságba emelve, többször elhúzta maga előtt, nagyokat szippantva a levegőből: „Hmmm… hmmmm”. Aztán gyakorlatiasra váltott: – Kést! – adta ki az utasítást egy operáló orvosprofesszor határozottságával.    A rizshéjjal sárgára pácolt, ráncosra erjesztett retekből óvatos nyiszálással fél centis karikákat vágott, ízlésesen elrendezte, majd, mint ezüsttálcán a fácánsültet, felkínálta: – Tessék! Puff neki!…

  Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből.    Inoue urat, szerzetesi nevén Muhent 1977-ben ismertem meg Budapesten. Az apró, félkopasz, ráncos bácsika mindmáig életem legtitokzatosabb japánja. Csak annyit tudok róla, hogy egy japán általános iskola igazgatójaként ment nyugdíjba, majd egy váratlan fordulattal elvált a feleségétől és beállt a narai zen szerzetesrendbe. Néhány évi szerzetesélet után eldöntötte, hogy Európába jön – meghalni. Indulása előtt a rendfőnökkel vízzel koccintottak, s a felkelő nap országában ez annyit jelent, hogy „ebben az életben többé nem találkozunk”. Inoue úr…