Tikkaszt a nyár, zümmög a Légy, fényben fürdik a mindenség. Bogárkáknak rebben szárnya, hallszik szellő suhanása; dümmög dongó ágon-bogon, szitakötő árkon, bokron. Adta Legye szemtelenje, be kelletlen, zizzenése, libbenése tűrhetetlen. Orrod előtt eledeled, falánk legyek rajtaesnek; italodat megdézsmálják, pihenődet megzavarják.
Nagy szerencse, vigyázgat rád fürgekezű Legyezőcske. Csontja bambusz, húsa hártya; nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt verítékes orcátokra. Fagyos télen, zimankóban tüzet éleszt, alvó tüzet, pislákolót újjáébreszt; legyek raját, garmadáját ellegyezi, orrod elől, italodról, ételedről elkergeti, bambuszcsontú, hártyahúsú Legyezőcske.
Terpeszkedik verandáján s házatáján megint zümmög, füle körül megint dümmög adta Legye szemtelenje. Odaszállnak Legyezőcske orra elé, elsorjáznak szépen, rendben egymás mellé.
– Hessetek el, kotródjatok, szemem elől utolsóig pusztuljatok – rivall rájuk nagy mérgében, nagy dühében Legyezőcske.
Ám a legyek, szemtelenek, kérve kérik, nyelén fogják, kérő szóval kérlelgetik; rövidebbre szabják inkább zümmögésük, hallgassa meg nagy kérésük.
– Mit akartok? Mi jót hoztok?
– Nem nekünk jó, inkább neked – zümmögik a fürge Legyek.
– Hadd hallom hát, mi jó benne? – kérdi tőlük Legyet irtó Legyezőcske.
– Nagy a neved, becsületed, hogy a Legyet, szegény Legyet csontkaroddal egyre-másra hessegeted. Pedig immár közelgőben Őszi-Szellő s ha beáll a hűvös idő, ki törődik akkor véled? Széllé foszlik híred, neved, oda minden emberséged.
– Merről repül Őszi-Szellő? Honnan bukkan békebontó szele elő?
– Nyaratszaka bujócskázik, hegyek között szilajkodva furulyázik; ám ha torpan s elédtoppan, az áldóját, te fizeted meg az árát, drága árát.
– Jó Legyecskék, hű pajtások, ti adjatok bölcs tanácsot; Őszi-Szellőt valahogyan meg ne lássam, Őszi-Szellő valamikép meg ne lásson.
– Ismerjük mi Szél őkelmét – hitegetik könnyenhívő Legyezőcskét. – Ha egy-két szót szólunk neki, még a házad tájékát is jó messzire elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, te se rontsd meg életünket. Ne csapj le ránk csontkaroddal, ne törjél ránk tíz karmoddal.
– Szómat állom, szent a béke – örül lenge Legyezőcske. – Rátok dehogy haragszom én, sose bántlak titeket én. Csúf szokás volt, amit tettem, eszem nélkül legyezgettem. Hej, nem egyszer de megbántam, álmotok hogy megzavartam; nem szándékos akarásból, csakis pajkos megszokásból.
Édeskedik Legyecskéknek, hamis Legyek megértően összenéznek. Kezet fognak, paroláznak, ravasz arccal odébbállnak és a Legyek, léha Legyek bizakodva békességben, csalafinta ígérésben, ételt, italt megszállanak s jóllakásig lakmároznak. És a lenge Legyezőcske, csak ne bántsa, ne zavarja hűs Szellőcske, Legyet többé karjaival nem legyezget, csontkezével soha többé nem hesseget.
*
Múlik a nyár, hűvösödik, hegyek mögül Őszi-Szellő kerekedik. Legyezőcske gyengül, satnyul, kerek feje, arca konyul; hártyabőre színét veszti, húsát, csontját megereszti. Hát még amint nagy nyargalvást, jön Szellőcske, hűs rohanvást. Legyezőcske keze, lába merevedik, teste, lelke gémberedik; lim-lom közé kamarába, odadobja a gazdája.
Amint egy nap eldidereg s minden tagja meg-megremeg, eszébe jut szép napoknak zöngicsélő Legyecskéje, álnok, hazug ígérése.
– Ha csak egyszer megfoghatnám s kezem közé kaparintnám, kitekerném álnok nyakát, kettétörném a derekát.
Lim-lom közül kivánszorog s lépést lépvén amint csoszog, ím előtte, orra előtt döngicsélget szép napoknak Legyecskéje, szembe kerül szemtelenje.
– Ó, te álnok, gaz fajzatja – fortyan egyet nagy haragja -, cudarság volt minden tetted, hazug a szód, ígéreted.
Kis legyecske holttá rémül, lába inog, feje szédül, csendes szava elhalóban, potroha megroppanóban.
– Hessegethetsz, ha akarod, most már akár agyonüthet bambuszkarod; járni való erőm sincsen, szálldogálni szárnyam sincsen. Íme, láthadd, mivé lettem, fogyton fogyik gyenge erőm, lélegzetem.
Szegzi szemét Légy szemébe, irgalom száll a szívébe. Légy két szárnya szakadozik, lágy potroha horpadozik; keze, lába szétesőben, tekintete elhalóan, révedőben.
– Mi betegség rokkantott meg? Mi baj érte szegény fejed?
– Őszi-Szellő kergetett meg, fuvallata tépázott meg.
– Valamikor, nem is oly rég, jól ismerted s jó magammal elhitetted, ha egy-két szót szólasz neki, még a házam tájékát is jó messzire elkerüli.
– Nem volt igaz, amit mondtam; féltem tőled, hát hazudtam – szól Legyecske bűnbánóan.
– Ó, mi csúfság, gaz álnokság – s nagy dühében, lendültében nekirohan, lábaival nekidobban. Ám rémséggel veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettőjük egészsége. Feje forog, elszédülten tántorodik s kis ereje megroppanik. Ki-kinyitja haló szemét, búsan veti pajtására tekintetét; összeroggyan s rá a Légyre erőtelen, összeroppan tehetetlen. El-kimúlott kis Legyecske, szertehullott Legyet ölő Legyezőcske.
