– Újabb megrendelés! –lobogtatta a frissen kitöltött űrlapokat a főnök. Mindenki felfigyelt, kíváncsian várták, hogy ki kapja a szerepet.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de úgy hallottam, hogy férfit keresnek! – súgta oda halkan Takeshi egyik kolléganőjének.
– Én sem szeretnék az lenni, de ha jól tudom te csak három szerepet vállalhatsz egyszerre. – válaszolta a nő és elhúzódott a férfitől.
– „Úgy érzem, hogy ezt már nem moshatom le magamról.” – gondolta magában Takeshi. A tárgyaló ajtaja kinyílt és egy 30-as éveiben járó férfi lépett be a terembe. Haja kócos, az inge meglehetősen gyűrött volt, arcán a fáradtság jelei. Sietve becsukta maga mögött az ajtót, köszöntötte a bent lévőket és oda ment a barátja mellé.
– Nem is tudtam, hogy már madárijesztő szerepet is vállalunk! – suttogta Takeshi.
– Most nem vagyok vevő a poénjaidra! – válaszolta Hiroto – kicsit elaludtam, ennyi az egész. Nem maradtam le semmiről?
– Nem, igazából még nem kezdte el. Csak annyiról maradtál le, hogy Hana megint felhozta, hogy én már csak három szerepet kaphatok egyszerre.
– Aha… értem. Biztosan megérdemelted!
– Ez remek! Köszönöm, igazán jó érzés, hogy a barátom így kiáll mellettem.
– Ezer éve ismerlek, nyilvánvalóan te kezdted! – felelte Hiroto, miközben szorgosan pakolászott a táskájában.
– Figyelem, emberek! – kezdte az igazgató – akit keresek, az egy harmincas évei elején járó fiatalember, középmagas, szakál nélküli, sportos testalkatú, nem dohányzó. Egyelőre ennyi, aki ilyennek érzi magát azt kérem, hogy jöjjön közelebb. – A nők távoztak és a férfiak fele is elhagyta a tárgyalót.
– Takashi, ha jól tudom neked már megvan a három megbízásod!
– Igen, de szeretném, hogy újra vállalhassak többet! Egy apró hiba volt, nem fog többé előfordulni.
– Cégünk a pontosságról és precizitásról híres. Más országokban azért vannak színészek, hogy szórakoztassanak, mi viszont azért vagyunk, hogy kisegítsük az embereket. Fontos munkát végzünk, nem hibázhatunk! Nem nevezném apróságnak, hogy összekeverted a testvér és a vőlegény szerepét. Nem volt túl szerencsés, hogy megkérted a „húgod” kezét a valódi vőlegénye jelenlétében. Neked túl sok volt öt szerep, ezért egy ideig tartom magam a döntésemhez. Ez a kis apró hiba nem volt kedvező a cég számára. Ezzel lezártnak tekintem az ügyet. – A férfi nem válaszolt, hátrébb lépett a többiektől.
Az igazgató elővett egy fényképet, hosszasan nézte, azután szemügyre vette az előtte állókat. Hirotora szegezte a tekintetét, végig mustrálta a fiatalembert.
– Rendkívüli hasonlóság! – mormogta maga elé – azt hiszem, hogy megtaláltam a megfelelő személyt. A többieknek köszönöm!
Mindenki tudta, hogy ezt a szerepet Hiroto kapta. Tekeshi vállon veregette a barátját és a többiekkel együtt kiment a teremből.
– Nem tudom, hogy miért van most rajtad a szemüveged, de egy ideig maradjon. Egy idős asszony keresett meg azzal a kéréssel, hogy pár hét erejéig kellene egy férfi, aki, mint fiuk látogatja meg őket. A férje haldoklik, pár hetet adtak neki az orvosok. Hetente egyszer kellene menni ebédre. Amit tudnod kell, nagyon szeretik a zenét, így tehát a fiukat is úgy nevelték, egyedülálló, Európában dolgozik, mint mérnök, több mint 5 éve nem járt otthon.
– És nem is kereste a szüleit? Vagy csak személyesen nem találkoztak?
– Nem is kereste őket! Úgy tudom, hogy haraggal váltak el. Ezek a legfontosabbak, a többi rajta van a lapon. Illetve, egy kérés, hogy bűnbánó legyél, olyan fiú, aki megbánta a tetteit. Eddig megvoltak elégedve veled a megrendelők. De most egy kicsit más a helyzet, most a megrendelővel kell elhitetned, hogy a fia vagy. Menni fog?
– Igen, persze! Hiszen ez a munkám!
– Így van! Csak semmi érzelem, ez színészet! – fejezte a be a főnök.
Eljött az első ebéd ideje. Hiroto elegánsan felöltözött, virágcsokrot vett és elindult a megbeszélt helyre.
A ház elött a fiú nagy levegőt vett és elismételte magában a legfontosabb tudnivalókat. Az ajtóban már várta az „édesanyja”. Illendően köszöntötték egymást, az asszony keze remegett, amikor elvette a virágot. Az öregúr is szívélyesen üdvözölte „rég nem látott gyermekét”. Az első találkozás mindig kockázatos, mert ott dől el minden. Hiroto általában könnyen veszi az akadályokat, de most különösen nehéznek érezte a feladatot.
A szülők annak ellenére, hogy a valódi fiuk hátat fordított nekik, kedvesek és elnézőek voltak. Annyi fájdalom és szenvedés ellenére most boldogabbak voltak, mint valaha.
Yamazaki úr félre rakta sétabotját, felesége segítségével térdre ereszkedett, úgy fürkészte tovább a férfi arcát és mozdulatait. Hiroto tudta, hogy elérkezett az ideje annak, hogy megbánja azokat a tetteket, melyeket a valódi fiú elkövetett a szülei ellen. Térdre ereszkedett az idős házaspár elött, előre hajolt, homloka a földet érintette.
– Szégyellem azt, amit már sok évvel ezelőtt távozásomkor mondtam. Bánom, hogy annyi éven keresztül nem kerestelek benneteket, hogy nem törődtem veletek. És most itt vagyok, de már túl későn! Sosem köszöntem meg, hogy felneveltetek, vigyáztatok rám, segítettek! Tudom, sok bánatot okoztam nektek, még is arra kérlek, hogy bocsátsatok meg! Szeretném jóvá tenni a hibáimat! – Az asszony és a férje mozdulatlanul hallgatták a férfit, arcuk könnytől ázott. Lassan megérintették Hiroto vállát, ezzel jelezve, hogy megbocsátottak és már tiszta szívvel-lélekkel nézhetnek egymás szemébe.
Ebéd után a fiatalember búcsúzott a szülőktől. Ahogy kilépett az ajtón újra önmaga lehetett, de a szíve mélyén nem így érzett.
– Csak semmi érzelem! – mondta magának miközben hazafelé tartott.
A következő találkozás már könnyebb volt. Körbe vezették a házban, megmutatták, hogy semmi sem változott mióta elment. Végig nézte a bekeretezett képeket az unokatestvérekről, nagyszülőkről és „saját magáról”. Meghökkentő volt látni, hogy mennyire hasonlít az igazi fiukra.
Yamazaki úr láthatóan jobban volt, mintha kicserélték volna. Ebéd után az asszony a konyhában tevékenykedett, addig a férfiak kiültek a kertbe. Kellemes idő volt, a nap sugarai már nem égettek annyira, érezni lehetett, hogy nemsokára beköszönt az ősz.
– Milyen Európa? Hogy megy ott a munka?
– Szép vidékei vannak, de nagyon hiányzott az itthoni táj. Ahol én élek, ott nincs tenger, se óceán, csak hegyek. A munkát ugyanolyan komolyan veszik ott is, mint itt, bár sokszor úgy érzem, hogy többet dolgozok, mint a többiek. – Az öreg figyelmesen hallgatta a fiút.
– És elfogadtak téged? Jól élsz ott? – kérdezte kíváncsian.
– Könnyen beilleszkedtem, csak a nyelvvel voltak nehézségeim, de mostanra már azt az akadályt is leküzdöttem. – Hiroto kis szünetet tartott. A távolba nézett, szemei elött megjelent a kis lakása, ahol már több éve egyedül élt. Hirtelen mintha már nem is játszana szerepet így folytatta: – De nagyon magányos vagyok ott. Nem jó egyedül élni, hiányzik a családom. Egymagam vagyok a nagyvilágban. – Az aggférfi felfigyelt a fiú hangjára. Tele volt bánattal és keserűséggel. Hiroto észre sem vette és máris az érzelmei irányították.
– Család és barátok nélkül az ember egy senki ezen a földön és nincs, ami kárpótolna. Sem autó, sem drága holmik, semmi. Ezek azok az értékek, melyek pótolhatatlanok. Örülök, hogy hazatértél mert így tudom, hogy most már nem vagy magányos. Bár már nem sokáig élvezhetjük egymás társaságát…
– Kérlek, ne beszélj erről! – szakította félbe a fiú.
– Ugyan, nincs mit titkolni ezen. Az életünk véges és ezt el kell fogadni. Hidd el nekem, hogy két héttel ezelőtt a halálnál is jobban féltem attól, hogy soha többé nem látlak és azokkal a súlyos szavakkal kell meghaljak, amit utoljára hallottál tőlem. És most azért nem félek, mert tudom, hogy mellettem vagy.
Már lemenőben volt a nap, amikor Hiroto búcsúzott.
– Köszönöm, hogy itt volt velünk. – mondta az asszony, amikor kikísérte.
Eljött a harmadik hét ebédje. Hiroto maga is meglepődött, hogy mennyire várja ezeket a találkozásokat. Újra kiültek a kertbe, megint csak ketten. „Édesanyja” csak később csatlakozott, hogy nyugodtan beszélhessenek, mint apa a fiával. Ott ültek egymás mellett, figyelték, ahogy a szél leemel egy-egy levelet a fáról.
– Mintha táncolnának, nem? Emlékszel még, amikor táncolni tanítottalak – a fiú kutakodott az emlékei között, de őt senki sem tanította táncolni. Így csak a képzeletére hagyatkozhatott.
– Próbálom visszaidézni, de nagyon régen volt! Arra viszont határozottan emlékszem, hogy mennyire szerettem, amikor egy-egy zeneszerzőről meséltél nekem.
– Igen, mindig kíváncsian hallgattad! Arra neveltünk, hogy szeresd a zenét!
– Sokat segít! Képzeld, nagyon sokszor zenére tervezek és mindig nagy sikert aratnak azok a munkáim!
– Jó ezt hallani! Inspirál, nyugtat, erőt ad! A zene a legolcsóbb gyógyír minden problémádra!
– De a te életedet, mégsem menti meg! – mondta alig hallhatóan Hiroto.
– Ebben igazad van! De a lelkem szabadabb tőle és olyankor a testem nem érez fájdalmat.
– Szeretnék olyan lenni, mint amilyen te vagy, bátor és tiszta szívű ember. – az idős hölgy hozott egy kis frissítőt és leült a két férfi mellé.
– Miről beszélgetettek? – kérdezte mosolyogva.
– Csak emlékekről és az életről. – felelték szinte egyszerre.
Újra eljött a búcsú ideje, Yamazaki úr átölelte a fiút.
– Szeretném, ha majd velem lennél az utolsó órákban! Attól félek, hogy nélküled nem lennék olyan bátor. – suttogta. Hiroto szíve nagyon gyorsan vert, de hangja nyugodt maradt.
– Ígérem, hogy veled leszek!
A férfi egész éjszaka forgolódott, nem bírt elaludni. Újra és újra eszébe jutottak az elhangzott mondatok. Elindult sétálni, de nem tudta elfelejteni azokat a szavakat. Nemet akart mondani, nem bírná ki, de ez a munkája. Ez csak színészet, semmi érzelem! Hiába ismételgette ezt, nem hatott. Gondolataiból Takeshi rázta fel.
– Jó reggelt! Kapsz egy munkát és már is elfelejted a barátodat?
– Ne haragudj! Elég kemény a mostani megbízás!
– Miért? Talán megint házasodsz? – viccelődött a férfi.
– Komolyan beszélek!
– Én is! Mi lehet, keményebb annál, ha az ember házasodik? Örök rabság.
– Ha így beszélsz sosem lesz családod! Agglegény maradsz!
– Az a tervem! A munkámnak fogok élni! Csak képzeld el, mi lenne, ha a valódi választottam megtudná, hogy előtte már négyszer jegyben jártam és háromszor házasodtam?!
– De az színjáték, nem a valóság!
– Szóval, most kinek a bőrébe bújtál? – folytatta Takeshi.
– Egy szeretettre méltó pár hálátlan fia szerepét kaptam. És ha ez nem lenne elég, egyiküknek már nincs sok hátra.
– Ez elég komolyan hangzik. De tudod, hogy ez csak egy szerep. Te mondtad, ez színjáték nem a valóság!
– De a halál, az valóságos lesz!
– Igen, az igaz és nagyon sajnálom. Pár hete ismered csak, nem hiszem, hogy nagyon kötődni tudnál hozzá.
– „Hát persze! Én, akinek nem adatott meg, hogy ismerhesse a szüleit, miért kötődne egy olyan emberhez, akire felnézhet és apaként tekinthet rá? Mit meg nem adtam volna, hogy ilyen szülők neveljenek fel.” – gondolta magában.
Ezután nem sokat beszéltek, legalább is komoly dolgokról nem.
A napok gyorsan teltek, Hiroto nem kapott más megbízást, ezért nem volt mi lefoglalja. Nagyon várta a találkozásokat, a negyedik hét után hetente kétszer is találkozott a „szüleivel”. Erről azonban nem szólt a munkahelyén, nem akarta, hogy ezekért a plusz alkalmakért elkérjék a pénzt. Sokat nevettek, viccelődtek, az éltükről beszéltek. A fiú is felidézett egy-egy kalandot gyermekkorából, persze csak úgy, hogy megfeleljen az általa alakított szerepnek.
Az orvosok pár hetet jósoltak, de már két hónapja semmi jele sem volt a betegségnek, egészen egy vasárnapi napig.
Hiroto készen állt, hogy elinduljon a „szüleihez”. Már nem érezte színjátéknak és munkának azt, amit csinált. Tudta, hogy nem szabadna így éreznie. Éppen indulni készült, amikor hívták… a kórházból keresték. Eljött az a nap.
Az asszony a kórterem elött várta a fiú érkezését.
– Magát hívta!
– Hiszen megígértem neki, hogy itt leszek! – mondta Hiroto, szemében gyűltek a könnyek.
– De ő tényleges magát hívta!
– Igazán? De én csak…
– Nagyon sok boldog percet szerzett nekünk.
– De nem tudtam megmenteni!
– Mert nem lehetett, de egy hónappal meghosszabbította az életét, amiért mindig hálás leszek. Most menjen, már várja magát.
Az öregúr nyugtalan volt egészen addig, míg Hiroto be nem lépett az ajtón.
Oda ült mellé és megfogta az idős férfi kezét.
– Sajnálom, hogy elkéstem! – kezdte a fiú.
– Pont jó így! Tudom, a neved Hiroto és színész vagy. Tisztában vagyok vele, hogy szerepet játszottál, még is úgy érzem, hogy egy idő után önmagadat adtad. Akárhogy is volt, szeretném megköszönni neked, hogy boldoggá tetted az utolsó napokat és azt, hogy most is itt vagy. Jó és értékes vagy, pótolhatatlan. – A férfi eddig csendben volt, de nem bírta tovább.
– Én? Az lennék? Hiszen, te mondtad, hogy csak a családtagok pótolhatatlanok meg az igaz barátok. Nekem nincs családom, egyes-egyedül vagyok.
– Nem vagy egyedül! Neked mostantól már van családod, fiam!
Hiroto először hallotta, hogy valaki fiának nevezi. Fejét az öreg kézre hajtotta és sírt.
– Azt szeretném, hogy költözz a szülői házba és vigyázz édesanyádra, mert én már nem tudok! Nem adatott meg, hogy jobban megismerjelek, de ez alatt a kis idő alatt, fiam helyett fiam voltál. Szeretném, ha egyszer törvényesen is a családunk része lennél.
– Köszönök mindent! Ígérem, hogy gondoskodok róla és sosem felejtelek el, édesapám!
– Tudom, hogy így lesz, fiam! – válaszolta, felesége is odalépett az ágyhoz.
Yamazaki úr elmosolyodott, szótlanul a fiúra meredt és a tekintete lassan elhomályosodott.
Hónapokkal később Takeshi felkereste a barátját. Hiroto új munka után nézett és gyakran látogatta az idős asszonyt, akit édesanyjaként szeretett.
– Hallottam, hogy új munkád van! Nem bánod, hogy itt hagytad? – Hiroto elmosolyodott és így felelt barátja kérdésére: – A munkával akartam pótolni a családot, de egyszer egy nagyon bölcs ember azt mondta, hogy azt lehetetlen. Így inkább a családot választottam.
– Így egy család részeként, már te magad is pótolhatatlan vagy! – mosolyodott el Takeshi.
– Igen és ez csodálatos érzés! Remélem, hogy majd te is megtapasztalod! – felelt Hiroto.
Inter Japán Magazin
