Bonc apóka imádkozik templomában, nem zavarják áhitatos nyugalmában. Torkos öreg volt apóka s hogyha akadt valamelyes jó falatka, dehogy jutott, dehogy adott más fiának, se bálványnak, se barátnak.
Boncnövendék három legény, csak úgy tengtek, csak úgy lengtek nagyszűkecskén; ha volt mit, hát eddegéltek, sovány konyhán, rizsen, teán éldegéltek.
Ül Bonc apó bálványtele cellájában, áhítatos mormogásos imádságban; néző szeme tekintete merevedik, rá egy polcra szegeződik. Odalentről vigyáz rája, odafentről fénylik, ragyog csuporkája, tetéstele gyümölcsízzel, ínycsiklandó csemegével. Felsandítgat fel a polcra, félszem vigyáz három boncra; gyanú fészkel szent szívében, nem hisz három éhenkórász növendékben. Hívja őket bálványtele cellájába, imádságos szobájába; simogatja ezüstszálú ősz szakállát, félős szókra, riasztókra nyitja száját:
– Üljetek le, halljátok szóm, félelmetes a mondandóm. Fent a polcon van egy bögre, gyümölcsízzel teletöltve; ínycsiklandó csemegével, méznél édesb édességgel. Öreg ember öreg ajka bátran, bizton kóstolhatja, ízét, levét teletorok fogyaszthatja; nyeldesheti, hörpintheti, soha semmi baja neki. Ám ha ifjat, legényembert ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen, halálhozó. Polcon ülő bögrécskémre úgy nézzetek, szent szavamra áhítattal figyeljetek: hogyha ifjú merészkedik bögrécskémet csak éppen hogy megszagolni, halállal fog nagy bűnéért meglakolni. Belépusztul egy-kettőre, vándor lelke kárhozatos veszendőbe.
Három kis bonc alázattal tudtul vették, bonc parancsát, intő szavát megértették, ám még jobban a szándékát, szándékának ravaszkodó hamisságát. Három bonc közt idősebbik, Bundzó nevű okosabbik.
*
Elmúlt a ma, jött a holnap, valamerre dolga akadt jámbor boncnak. Ki se tette boncos papos kimonóját, el se vitte szent irháját s növendékek három boncok, máris tátva, nyitva torkuk, nem Buddhának oltárára, nem is ősi bálványára, hanem fent a cella polcán, bonc félelmes fazekára. Bundzó nevű okosabbik, tetéstele bögrécskére odasunyít és így szól két pajtásának, bajtól félő ifjabbaknak.
– Ejtsük szerét s bonc bögréjét dézsmáljuk meg egy kevéskét.
– Ép a minap szólt lelkünkre, olvasott rá szent hitünkre: – hogyha ifjú merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni.
– Ó, ti balgák, együgyűek, ravasz szónak hiszékenyek. Nem méreg van a bögrében, nem hiszek én a mérgében. Mind a hárman bátran belékóstolhatunk, most ez egyszer tán csak mi is jóllakhatunk. Orrunk előtt lóg a bögre, gyümölcsízzel teletöltve, ínycsiklandó csemegével, méznél édesb édességgel.
– Ha megtudja bölcs mesterünk, jaj tenéked, jaj minékünk.
– Vállalom én nagy haragját, jól tudom én a furfangját – felel Bundzó bátor hangja s csettint egyet nyalánk ajka.
Kapja polcról le a bögrét s nézd a három hős legénykét, teletorok hogy habzsolnak, teli szájjal hogy csámcsognak. Nyelik, falják gyümölcs ízét, szürcsölgetik mézes levét s alig egy szemrebbenésre, talpig üres bonc bögréje. Észretér a két kisebbik, megriadtan hányják, vetik:
– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, ha megtudja a mesterünk?
Szemük, szájuk rémüldöző, hajuk égnek meredező. Hát még amint látják Bundzót, kézbe kapván drága korsót; bonc porcellán kannácskáját, legféltettebb szacumáját. Megragadja, irgalmatlan földhöz csapja, összetörik száz darabra. Leroskadoz tört edényhez, odaguggol dirib-darab cserepekhez, könnyet sajtol két szeméből, könny pereg le tenyeréről; mintha sírna, keseregne, bűnén mintha félelmesen rettenkedne.
*
Holttá rémül két pajtáska, boncnak jöttét amint látja. Merev szemmel, merev arccal közeledik, széjjelnéz és szinte kővé merevedik. Áll Bonc apó fakó arccal, döbbenetes ábrázattal, látván a meglátandókat, nagy károkat, kis boncokat. Nem szól, csak néz álltó helyén, bögréje hűlt helyét nézvén; nem szól, csak néz le a földre, földön szétszórt dirib-darab cserepekre. Szeme forog, ajka kékül, szeme fénye elsötétül.
– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, tökéletlen? – tör ki hangja, nagy haragja, tajtéktúró indulatja.
– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem – töri kezét erőltetett keservében bátor Bundzó, a nagy lurkó.
– Mi a bűnöd, mi a vétked?
– Szent celládat tisztogattam, drága kannád, porcellánkád porolgattam s hogy történt meg, most se értem, két kezemből kiejtettem. Összetörött dirib-darab, csak a helye hogyha maradt.
– Hát a polcról drága bögrém? Bögrebeli csemegécském?
– Rémületes borzadtamban, félig holttá fakultomban bögrécskédre esett szemem s eltűnődtem minap esti intelmeden: hogyha ifjú merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni. És ha legényt ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen halálhozó. Megragadtam, kézbe kaptam az edénykét, nyalni kezdtem, habzsolgatni gyilkos mérgét s holttá szántan addig nyeltem, ízlelgettem, míg fenékig, végső cseppig bögréd ki nem ürítettem. Várván várom kimúlásom, több életem, több halálom.
Így szól Bundzó siránkozván, ősök oltárképe előtt bűnbánóan sóhajtozván. S szent oltárán templomának, képe előtt bálványának, Buddha arca, képemása, mintha kissé mosolygóra állna szája, félszem szent bonc arcát lesvén, félszem Bundzót figyelgetvén.
http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm
Admin
Inter Japán Magazin
