15 év után selejt a könnyű motorvonat

Jr east train 209

Vasárnap (2010. jan. 24-én) elbúcsúzott Tokió az első könnyű-motorvonat sorozatától, a 209-estől. Szinte hihetetlen, hogy a még ma is korszerű, 15 éves kocsikat kivonták a forgalomból, pedig ezt eleve így tervezték: ezeknek a jószágoknak bizony csak ennyi az élettartamuk.

Helyüket a 209-esek többszörösen is továbbfejlesztett utódai, a E233-asok vették át, melyek szintén könnyű motorvonatok. De hogy mit is jelent az, hogy könnyű motorvonat?

A Japán Államvasutak (JNR) 1987-es csődjét követően a vállalat romjain létrehozott új, regionális társaságok különböző eszközöket bevetve próbáltak gazdaságosan üzemelni. Kelet-Japánban (vasútilag idetartozik Tokió is) a JR EAST-nél azt a stratégiát találták ki, hogy ők bizony nem vásárolni fogják az elővárosi szerelvényeiket, hanem – felhasználva saját járműjavítók kihasználatlan kapacitásait – kifejlesztenek egy új, könnyű motorvonat-típust, és „önellátóak” lesznek. A járműgyártó lobby persze nem ujjongott a stratégia hallatán, de bele kellett törődnie, hogy a legnagyobb japán vasúttársaság saját maga fog vonatokat gyártani. Ez lett a 209-es sorozat. Ennek egyik sajátossága, hogy a 10 kocsis egységek egyik kocsija – 4 helyett – 6 oldalajtóval rendelkezik. Ebben is vannak ülések, csak sokkal kevesebb, és azokat is csak a reggeli csúcsidőszak végeztével lehet lehajtani, addig csak állóhelyek vannak ebben a kocsiban.

A gyártás helyszínként a JR EAST saját, Niitsu-i járműjavítóját jelölték ki, ahol a cél a napi 1 kocsi gyártása volt. Mivel egy rendes tokiói városi-elővárosi vasúti szerelvény 10-15 kocsiból áll, kb. 2 hét alatt készül el egy szerelvény, így kiszámolták, hogy mintegy 20 év szükséges a teljes állomány lecserléséhez. Mivel eleve könnyű motorvonatokban gondolkodtak, a 20 éves ciklus ideálisnak tűnt, hiszen a szokásoshoz képest fele akkora tömegű, fele akkora energiafogyasztású, és fele annyiba kerülő szerelvényeknek az élettartalma is felakkora, tehát kb. 15-20 év lehet.

Könnyű motorvonatok kifejlesztésével és üzemeltetésével a világ más részein is foglalkoztak, de ezek nem voltak túl sikeres próbálkozások. A JR EAST viszont úgy gondolja, hogy megéri a könnyű motorvonatokra való átállás. A már sorolt kedvező üzemeltetési tapasztalatok mellett fontos a marketing érték is: minden vonalon max. 20 évente lecserélik a teljes gördülőállományt, és az utasok ezt meghálálják.

Az Ófuna-Yokohama-Tokió-Ómiya közötti, észak-déli irányú, világoskék színkódú Keihin-Tóhoku vonalon tehát 15 év után újra vadonatúj kocsik közlekednek. 1993-tól a Japán-szerte széles körben elterjedt, nehézkes és energiazabáló 103-asokat cserélték 209-esekre (lásd a képet), most pedig a 209-eseket E233-asokra.

A mostani váltás egyébként korántsem olyan látványos, mint az előző, de azért van néhány különbség, például a homlokfalon. A 209-eseknek egyenes még az oldalfala, az E233-asoknak viszont az alján kicsit ívelt, tehát a vonat szélesebb, és így kocsinként 8-cal több utas fér be. Ezen felül a „tekerős” homlok-kijelző helyett LED-es van, belül pedig, az ajtók felett LCD kijelzőkön olvashatóak a szükséges információk: a következő állomás több nyelven, valamint újdonságként az átszállási lehetőségek, menetidők, illetve mellette egy másik kijelzőn időjárás jelentés, hírek, reklámok. (Ezek az újítások a köztes sorozatú E231-eseken már javarészt megvoltak)