Egy öreg kutya igaz története; Hét év várakozás a vissza nem tért gazdára.
Korabeli feljegyzések szerint Hacsiko 1923 novemberében született Odate városban. 1924 januárjában, amikor 2 hónapos volt, tenyésztőjét meglátogatta annak barátja, Dr. Ueno Eizaburo, a tokiói Mezőgazdasági Egyetem professzora. A professzornak nagyon megtetszett a kis szőrgombóc, mire a tenyésztő neki ajándékozta. A kis akita-kutya így került Tokió külvárosába, a tudós Shibuyamachiban álló házába.
Dr. Ueno vonattal járt az egyetemre nap, mint nap. Shibuya állomásról Nishigahara állomásig utazott, majd este, az előadások végeztével vissza. Hacsiko szeretetben, szinte családtagként nőtt fel, gazdája több alkalommal úgy fürösztötte, hogy együtt lubickoltak a kádban. A rendszeres közös sétákon felül Hacsiko minden reggel elkísérte Dr. Uenót a vasútállomásra, majd egész nap ott várta. Este, mikor a professzor megérkezett a vonattal, együtt mentek haza. Az utasok és az állomás személyzete ismerte és tisztelte a profeszort, hamar megszerették hűséges akitáját is, amely senkit sem zavarva minden nap kitartóan várta szeretett gazdáját az állomás peronján.
Egy napon, 1925 májusában Dr. Ueno az egyetemen, előadás közben szívinfarktust kapott és meghalt. Hacsiko azon a napon is, mint addig minden hétöznap, várta gazdáját, de az nem érkezett meg a szokásos időben, az esti vonattal. Hacsiko késő estig várt, majd amikor bezárták az állomás kapuit, hazament egyedül. Otthon a professzor felesége már megkapta férje halálhírét, zokogva karolta át a kutya nyakát. Másnap reggel Hacsiko a megszokott időben elindult egyedül az állomásra, majd ott várt estig, amikor is ismét a kapuzárás után hazament – egyedül. A professzor özvegye néhány hét után elköltözött a szüleihez vidékre. A házat – és Hacsikot – Dr.Ueno rokonai és barátai felügyeletére bízta. A hűséges kutya minden reggel elment az állomásra, a peronon ülve várta gazdáját estig, majd este szomorúan hazatért. Az állomásra menet minden nap egy piacon haladt át, az árusok mind ismerték szomorú történetét. Valahányszor elhaladt mellettük, enni adtak neki. Ahogy teltek a hónapok, múltak az évek, forró nyarak és zord telek követték egymást, Hacsiko nap nap után ott ült és várt az állomás peronján. Látszott, a reménytelen várakozás, szeretett gazdája hiánya egyre levertebbé, gyengébbé tette. Sovány lett és ápolatlan, de a szemében még ott volt a remény, hogy viszontlátja a professzort, aki majd megcirógatja, megöleli őt és együtt mehetnek haza, mint régen. 1934 áprilisában közadakozásból szobrot emeltek Hacsikonak Shibuya vasútállomáson.
A szobor leleplezésére sok százan mentek el, akik ismerték a professzort és Hacsikot, vagy hallották a hűséges akita megindító történetét.
Hacsiko 1935-ben múlt ki 12 éves és 5 hónapos korában. Néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, Shibuya állomás peronján lehelte ki lelkét. Halálhírére rengeteg ember látogatott el szobrához, amelyet virágokkal borítottak be. Azóta Odatéban, az akita eredeti „hazájában” is emeltek szobrot Hacsikóról, mint a szeretet és hűség jelképéről. Mindkét szoborhoz rendszeresen zarándokolnak el helybeliek és túristák, akik megemlékezésük jeléül virággal díszítik azokat.
/Katika/
Inter Japán Magazin
