https://www.youtube.com/watch?v=nKXMm2E9wig&t=7s
Az arisztokrata szamurájok a Heian-kor (794–1185) közepén jelentek meg. Kezdetben kisebb fegyveres csoportokat alkottak, amelyeket később a trónutódlásból kizárt, tartományi tisztségviselőként vidéken letelepedett császári utódok (keleten a Minamoto család, nyugaton a Taira család) szerveztek nagyobb egységekbe a 12. század végén. Ekkor már minden rangosabb harcos szamuráj volt, a Meidzsi-restaurációig (1868) ők adták a sógunátusok katonai támaszát. Idealizált erkölcsi kódexüket (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó. A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Egyedül a szengoku dzsidai egy rövid időszakában volt lehetséges, hogy fegyverforgató paraszt-katonák a szamurájok rangjára küzdjék fel magukat (pl.: Tojotomi Hidejosi). A szamurájok kezdetben íjat, később főleg kardokat használtak, de ha az nem volt kéznél, akár egy bambuszbottal is ölni tudtak. A szamurájok elsődleges kötelessége az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, bármilyen áron, akár a saját életük árán is. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, de az Edo-korszakban a Tokugava-bakufu már írott szabályokban rögzítette a közrendűekkel szembeni vérontás engedett és tiltott indítékait.
A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak.
A szamurájok lenézték a nindzsákat, és nem tartották tisztességesnek a harcmodorukat, de sokszor alkalmazták őket testőrnek, vagy hírszerzési, kémkedési feladatokra.[1]
A szamurájtanonc 7 éves korában kapta meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korában lehetett katanája, azaz hosszú kardja.
Tanaka
Inter Japán Magazin
