Egy kis anekdotát szeretnék megosztani a kedves olvasókkal.
Elnézést kérek mindenkitől, ha történetem esetleg bántó. Sajnos, saját, ázsiai sztyeppékről Európába terjeszkedett szittya népem kultúráján kívül, más népek szokásait, hagyományait nem ismerem, és a népek közti konfliktus/jószomszédi helyzeteket sem, így azt sem tudom, hogy megsértődnek-e egy ilyen gondolat olvasásakor. Bízom benne, hogy azért derülnek rajt.
Nem rég történt, hogy tankoltam egy benzinkúton, itthon, Magyarhonban, és sorban álltam a pénztárnál, fizetni. Két ázsiai férfi állt előttem, és angolul próbáltak magyarázni a pénztárosnak, aki a magyar mellett csak németül beszél. Gondoltam, kihasználom angol nyelvtudásomat, és segítek. Autópálya matricát kértek. Miután fizettek, megköszönték a segítségemet, és még váltottam velük pár szót.
Szégyenemre vallom be, hogy magyarországi kisvárosban élőként, nem találkoztam még távol-keletről jött emberrel, így sajnos nem tudok különbséget tenni a népek vonásai között. Én sem vagyok magas, csak átlag magyar 175 cm, de nálam fél fejjel alacsonyabbak voltak, talán 160 cm körüliek. Megkérdeztem tőlük, hogy ők japánok-e, mivel akkor reklámoztam volna az Inter Japán Magazint, és egyúttal saját, eddig még elég rövid írói munkásságomat a magazinnál. Így rákérdeztem, honnan sodorta őket a sors Magyarország nyugati végére! Erre azt válaszolták, hogy kínaiak! Elnézést kértem tőlük a tévedésemért, és mondtam, hogy több ezer éve Európában élő „európaiként”, sajnos nem látok különbséget, és megjegyeztem, hogy nagyon hasonlóak a japánokkal!
A válaszon megdöbbentem, ugyanakkor jót kacagtam magamban.
– Nem, nem, nem! – felelték mindketten mosolyogva, de kezükkel ellenkezve hadonásztak, és annyit mutatott egyikük, kb. a nyaka magasságában, hogy a japánok alacsonyak!
