Kivonat a könyv Kamikaze támadás c. fejezetéből
1945. áprilisában, első bevetésemen, csekély 17. évem sorsdöntő óráiban, Japán legdélibb vidéke felett repülök. Az alattam elterülő, 161 szigetből álló, néhai Rjúkjú Királyság az 1800-as évek végétől immár a Japán Császári Birodalom része. E sziget-csoport egzotikus, tropikus vidék, amelynek fő szigete a történelmi Okinava.
Húszfős különítményünk reggel kilenc órakor szállt fel a csiráni katonai légibázisról. Ebből mi hárman csak felderítők és megfigyelők vagyunk. A parancsnokunk Kumei szakaszvezető. Aoi Hirosi, és jómagam, tizedesi rangban, alárendeltjeiként követjük. Hármunk feladata az is, hogy Csiránba visszatérve a parancsnokságnak részletes jelentést tegyünk a támadás mozzanatairól és az eredményeiről. A hadsereg propagandájának lelkesítő hírekre van szüksége.
Midway-i szégyenletes csatavesztésünk óta érezzük, hogy nagy eséllyel elveszíthetjük ellenük a háborút. A végső vereségünk elodázására kétségbeesett eszközökhöz folyamodunk, ilyen például a Kamikaze Különleges Támadó Alakulat létrehozása. Tagjai öngyilkos bevetéseken bombával megrakott repülőgépekkel, motorcsónakokkal vagy törpe-tengeralattjárókkal szándékosan az ellenség hajóinak ütköznek, és önmagukkal együtt felrobbantják azokat. Bár e támadásokat az önfeláldozó hősök soha nem élik túl, a testük darabokra szakad, s egy porcikájuk sem marad még jelképes temetéshez sem. A céljuk, hogy egyetlen japán életért cserébe az ellenség minél több katonáját veszítse el. A reggeli eligazításokon felolvasott hadi jelentések szerint az amerikai hadiflotta történetének legnagyobb veszteségeit éppen ezek a japán öngyilkos támadások okozzák. A daihonei, a vezérkar kezdetben csak önként jelentkezőket küldött öngyilkos bevetésekre, ám amikor azok elfogytak, ’44 őszén parancsba adta, hogy „mától kezdve minden pilóta a TOKKÓTAI tagja”. Ez a rövidítése a Tokubecu Kógeki-tai-nak, vagyis a Kamikaze Különleges Támadó Alakulatnak. Pilótaként így váltam magam is öngyilkos-jelöltté. Azóta minden reggel várom a végső támadásra küldő parancsot. A mai bevetésen azonban mi hárman csak megfigyelők vagyunk, nem is keveredhetünk harcba. Ám követ bennünket egy tizenhét tagú repülőraj, amelynek pilótái öngyilkos támadást hajtanak végre az amerikai hajóraj ellen. Tizenhét villámgyors, gépenként kétszázötven kiló bombával megrakott Hajabusza, megannyi biztos halálosztó! Ha a sors úgy akarja, sikeresen ütköznek az amerikai hajókkal, és elsüllyesztik azokat.
Légibázisunk Japán harmadik legnagyobb szigetén, a déli Kjúsún áll, Csirán pedig annak déli csücskén. A hozzá tartozó szigetek fölött átsuhanva máris Okinava prefektúra területén vagyunk. Első szigete a hosszúkás Iheja. Ha a jövőbe látnék, a lesben álló aligátorra emlékeztető szigeten keresném a tengerparti „pengesziklát”. Azt, aminek négy hónap múlva nekiütközve szörnyű halált hal az utolsó kamikaze, Ugaki Matome altengernagy. Ám most még mit sem sejtek a háború fatális elvesztéséről, a közelgő nemzeti tragédiánkról.
Takaszaki és Aka szigetek között járunk, ekkor Kumei zászlós billegtetni kezdi a gépe szárnyát. Meresztem a szemem, így halványan már én is látom a mélyben, mintegy hatvan kilométerrel előttünk az amerikai hajórajt. Hurrá, megtaláltuk! Három repülőgép-hordozó anyahajó, egy teherhajó, egy tanker és az őket védő öt hadihajó olyan magabiztos gőggel pöfékel a japán tengeren, mintha floridai nászútra szállítana újházasokat.
Most már hárman billegtetünk, és annyira lassulunk, hogy szinte állunk a levegő-ben. Az öngyilkos különítmény utolér bennünket, gépeik megelőznek minket és húszfokos szögben süllyedni kezdenek. Tisztelgek a mellettem elhaladó pilótáknak. Visszatisztelegnek, nevetve intenek, és elsuhannak. Mintha vidám nyári kirándulásra készülnének. Összeszorul a szívem. Ezek a velem egykorú fiatal fiúk pár perc múlva cafatokra szakadnak, emléküket legfeljebb csak egy-egy búcsúlevél őrzi.
Elnehezül a lelkem. Ez lesz az én sorsom is. Csak az égiek tudhatják hány nap múlva. Tegnap éjszaka a szüleimre gondoltam és a könnyeimet törölgettem. Vajon a végzetes bevetésem előtt képes leszek ilyen vidáman integetni?
Túl magasan vagyunk, az amerikaiak még nem észlelhetnek bennünket, de a támadó raj rövidesen feltűnik a látószögükben, és akkor derekasan tele lesz a csillagos-sávos gatyájuk. Nem kétlem, lentről szemlélve félelmetes egy zuhanórepüléssel közeledő öngyilkos repülőraj. Bőgő motorjaik a megcélzottak agyában zakatolnak, és, ha le is lőnek közülük néhányat, elég, ha csak egyetlenegy célba ér! Robbanás, tűztenger és az öngyilkos pilóta akár a hajó teljes legénységét magával ragadhatja a halálba. Lent rövidesen megszólalnak a vészjelző kürtök, a szirénák, a fedélzetek megtelnek az ágyúkhoz rohanó katonákkal, akik halálra váltan mind ugyanazt a szót ordítják: „Kamikázék, kamikázék, kamikázék!”
Bummm-bummm-bummm! A hajók légvédelmi tüzérségének hatótávolsága egyelőre nem érhet el minket. Puffogtatásukkal inkább csak elrettenteni akarják a vadászgépeinket – hiába -, ám a hajók látszólagos biztonsága már csak másodpercekig tart. Tra-ta-ta-ta-ta! – szólalnak meg a légvédelmi géppuskák. A könyörtelen támadók szinte zuhannak, már kétezer méteren vannak, s ekkor a dőlés szögét 45 fokra állítják. Ezzel megkezdődik a tényleges kamikaze ütközet.
Aki az ellenséges zárótűzön keresztültörve élve eléri az 5-600 méteres magasságot, az már mintegy 60 fokos zuhanással céloz meg egy ellenséges hajót, és pár másodperc múlva belecsapódik. A gépére erősített 250 kg-os bomba pedig megteszi a magáét! Az első manővertől számítva mindez alig kerül egy percbe. A támadás kezdetétől a pilóta lenyomva tartja a Morse-kart, folyamatos síphanggal jelez a bázisnak. A bázisügyelet a hang megszakadásából értesül a pilóta haláláról. Ennyi egy emberélet.
A támadók ék-alakba rendeződnek, és megcélozzák a hajórajt. Az ék csúcsán a parancsnok, Arato Kendzsi zászlós hátra tolja a pilótafülke tetejét és a szabadba bocsájtja a homlokpántja szárnyait. A többiek követik a példáját. A jelentése ennyi: „felkészültem a halálra!”. Még egyszer utoljára mélyet szippantanak a friss tengeri levegőből, a szívük hevesebben dobog, és ha eddig gondoltak is múltra, családra, szerelemre, e pillanattól minden megszűnik számukra, csak a megcélzott ellenséges hajó létezik. Teszik, amire kiképezték őket. Erős akaratra lesz szükségük, a szemüket az ütközés pillanata előtt sem csukhatják be, nehogy elvétsék a célt. Életük utolsó perce száguldással kezdődik, és megsemmisüléssel ér véget. Süvít a szél, hevesen lobogtatja mögöttük a homlokpánt szárnyait. A hacsimaki, a japán elszántság jelképe közepét vörös napkorong díszíti, s a pilóta jelmondata, amely leggyakrabban így hangzik: „A Császárért és a Hazáért!”
A jenkik heves gépuskatüzet zúdítanak az égboltra. Lövedékeik szaggatott vonalakat húznak maguk után, s a látvány olyan szürreális, mintha lentről heves zápor indulna felfele, az égbolt irányába. A támadó ék jobb szárnyán a harmadik gép üzemanyag tankját telitalálat éri. Felrobban, tűzcsóva csap ki belőle, amit rövidesen eltakar egy koromfekete füstgomoly. A feketeségből kiválik a pilótafülke egy szárnycsonkkal, és élettelen papírmasé módjára pörögve hull a tengerbe. Ha a fülkében Tasiró szakaszvezető túl is éli a robbanást, a becsapódás erejétől szörnyethal.
Arato parancsnok messze megelőzi a raját. A lentiek számára most ő a közvetlenebb veszély, szándékosan magára vonja minden fegyver tüzét. Az amerikaiak az életükért küzdenek. Leszakad a pilótafülke átlátszó teteje, a napfényben csillámként pörög a levegőben. A szárnyat és a farokrészt géppuskalövedék szaggatja, de Arato még mindig repül! Azok a géppuska lövedékek, amelyek nem találják el a pilótát, vagy az üzemanyagtankot, többnyire csak ártalmatlan lyukakat ütnek a gépen. Ennél nagyobb veszélyt jelentenek a közelben robbanó ágyúlövedékek lökéshullámai és éles repeszdarabjai.
A vezérgép eléri az 5-600 méter magasságot. A zászlós a zuhanás szögét 60 fokra növeli, a motort maximális fordulatra állítja, és megcélozza az egyik anyahajót. Ám alig süllyed 100-150 métert, a gépe meginog. Mozgásából arra következtetek, hogy a pilótát meglőtték, de maga a gép is súlyos sebet kapott. Halvány, majd egyre sötétebb füstcsíkot húz maga után, irányíthatatlanná válik, függőlegesen célozza a tengert. Már nem lőnek rá. Aztán, a tenger szintjétől 50 méternyire a pilóta hirtelen kiveszi a zuhanásból és majdhogynem vízszintesen folytatja a támadást. Mi történik? Hohó, hiszen Arato kicselezte a légvédelmet! Színlelt zuhanással elérte, hogy ne lőjenek rá tovább, aztán amikor elég közel kerül az ellenséghez, folytatja a támadást. Még arra is marad lélekjelenléte, hogy célt váltson. A takarásba került anyahajó helyett a közelebbi tankert veszi irányzékába. Ekkor már olyan alacsonyan száll a tengervíz fölött, hogy a fedélzeti fegyverekkel nem lőhetnek rá. A motor és a kormányzás is megsérülhetett. Rázkódva, imbolyogva közelít a tankhajó felé. Vajon eléri, mielőtt a tengerbe bukna? Már csak 6-7 méter magasságban repül a víz szintje felett. Légörvényével valóságos esőt ver maga után a tengerből. A Hajabusza hossztengelye körül lassan kezd balra dőlni. A szárnyak fesztávolsága nem egészen 11 méter. Ha a szárny hegye eléri a vizet, megakasztja gépet, a szerkezet hatalmas bukfenceket vetve darabjaira szakad és eltűnik az óceánban. Így már akkor sem tesz kárt a tankerben, ha süllyedés közben felrobban. Ám a zászlós az utolsó pillanatban megállítja a dőlést, s a gépe ebben a furcsán ferde pózban csapódik a tankhajó oldalába. Felrobban a 250 kilós bomba, s ezt követi egy másik, sokkal hatalmasabb robbanás, amelynek légnyomása még minket is össze-vissza rángat. Lángra kap a tartályhajó szállítmánya, a több ezer tonna olaj! Hatalmas, fekete füstgomoly indul az égre, a hajó fáradt óriás módjára fokozatosan megdől, süllyedni kezd. Vele együtt megszűnik létezni Arato Kendzsi zászlós is. Élt 21 évet a haza szolgálatában. A hadsereg propagandája szerint lelke a Jaszukuni-szentélybe kerül a hősök közé.
…………………….
Kíváncsi vagyok a további fejleményekre is, de ezek Kumeit nem érdeklik, jelt ad a hazatérésre. Bajtársaim iszonyú halálától megzavarodva és megrendülve lemaradok.
Még egyszer visszanézek, és felfigyelek egy mögöttem sebesen közeledő tárgyra. Egy P-36 Hawk vadászgép üldöz! Hawk és Hajabusza! Sólyom a sólyom ellen! Az én gépem végsebessége 530 km/óra, a támadóé 518 km/óra. Ez nem nagy különbség. Előnyünknek inkább azt nevezném, hogy a japán gépek kisebbek, ezért könnyebben manővereznek. Légi harcban például döntő lehet, hogy ki tud gyorsabban fordulni. Az oktatóm, Ókuma alhadnagy szerint mi jobb katonák vagyunk, mint az amerikaiak. Én ezt kategorikusan nem állítanám, szerintem embere válogatja, de azért akad valami, amiben – tudom – biztosan jobbak vagyunk. Mi fejjel lefele is jól tudunk repülni! Ókuma a lelkünkre kötötte, hogy ha ellenséges géppel vívunk légiharcot, csaljuk bele egy függőleges kör-manőverbe. Annak a felső felét fejjel lefele kell repülni, erre a helyzetre az amerikai pilóták kevésbé kiképzettek, mi viszont ekkor is képesek vagyunk célozni és lőni. Repülési gyakorlaton ezt ezerszer elpróbáltuk.
Az amerikai pilóta eszeveszetten tüzel rám a fedélzeti géppuskával. Nyugalom! A vadászgép egy másodperc alatt 180 métert tesz meg. Mozgó repülőből nem könnyű eltalálni egy másik, szintén sebesen száguldó gépet, főleg, ha az cikkcakkban repül. Márpedig én nem könnyítem meg a dolgát. Közben kéjesen vigyorgok, igyekszem alaposan felhergelni. „Gyere csak, jenki, ismerkedj a japánokkal!” Rájön, csak akkor tud lelőni, ha közelebb kerül hozzám. Én pedig fokozatosan egyre közelebb engedem, mintha nem lennék képes nagyobb sebességet kifacsarni a gépemből. A sarkamban van, jó reflexszel követi minden irányváltásomat. Precíz, gyakorlott pilóta, érzem jobb nálam. Na, várj csak, játszótárs, mindjárt eljön az én időm! Légiharcnál az a cél, hogy a másik gép mögé kerüljünk. Elkezdek egy „bukfencet”. A „teljes bukfenc” úgy néz ki, hogy megemelem a gép orrát, és függőlegesen leírok vele egy óriáskereket. A kör felső felén már fejjel lefele repülök, a kör végén pedig „talpra áll” a gépem. Az amerikainak pillanat alatt kell döntenie, hogy követ-e a körben, vagy túlrepül rajtam. Ebben a helyzetben azonban számára egyszerűen nincs jó megoldás, mert mindenképp mögé kerülök! Ha két gép vízszintes, vagy függőleges síkban forduló légiharcot kezd, egy idő után a támadott az üldözője mögé kerülhet, és már ő az üldöző. Úgy történik ez, mint a körbe-körbe kergetőző gyerekeknél, ahol egy idő után a kergetettből lesz a kergető. Az amerikai túlrepül rajtam, nincs kedve fejjel lefele körözni. Ha a bukfencet választja, akkor – mert az én gépem szűkebben fordul – a második körnél már én leszek mögötte, és szétlövöm. Így viszont már az első kör befejezése után a hátában vagyok.
Lám, így kell üldözöttből üldözővé válni! Ennek a keservét máris tapasztalja, mert immár én küldök utána egy sorozatot. Próbál kicsúszni a markomból, cikkcakkban repül, mint az előbb én, és mert csak rám figyel, beleszalad Kumei meg Aoi géppuska-tüzébe. Most már hárman lövünk rá. A gépe farok része darabokra foszlik, valószínűleg én találtam el, de golyókat kap a pilótakabin meg a jobbszárny is. Bevégeztetett, a Hawk dugóhúzóban zuhan a tengerbe. Ünnepelni nincs időnk, utolérnek bennünket a lelőtt Hawk dühös társai. A látóhatáron feltűnik nyolc bosszúéhes amerikai vadászgép. Semmi kedvünk harcba bocsátkozni velük. Kumei visszatérést jelez, és mi kihasználjuk a nagyobb sebességből származó csekély előnyünket. Egyre nő közöttünk a távolság, végül az amerikaiak feladják és visszafordulnak.
A könyvhöz kötődő kamikaze-riportok:
Riport Kawano Kiichi őrmester kamikaze vadászpilótával, akitől a könyvben a szereplő drákói pilótaképzés, illetve az öngyilkos támadások begyakorlásának tanai származnak.
http://interjapanmagazin.net/kamikaze-az-isteni-vihar-6/
Riport Muranaka Kazuo zászlós vadászpilótával, aki részt vette a Japán-USA háború kirobbantásában (Pearl Harbor bombázásában), és a tagja volt a háború után 36 évig működő Kamikazek Titkos Társaságának.
http://interjapanmagazin.net/tora-tora-tora-2-2-2/
A Japán Múzeum kamikaze gyűjteménye őszig megtekinthető Szolnokon, a RepTár Múzeumban, vagy a honlapján, a Gyűjtemény kategóriában:
http://japanmuzeum.net/
A könyvből további részleteket közlünk Lapunkon!
A könyv megvásárolható, vagy megrendelhető itt:
https://www.reptar.hu/webshop/kamikazek-a-busido-fiai-633.html
