TORA-TORA-TORA !

–  A negyvenes évek elején Japán ereje teljében, Ázsia és a csendes-óceáni szigetvilág vezető hatalma volt. Tárgyalásokkal próbálta rendezni, hogy területszerzései ütköztek a szintén terjeszkedő Amerikával. Diplomatáink javaslata szerint lemondtunk volna a szerzett területek zöméről, s ha ezzel Amerika nem éri be, a második verzió szerint a külföldi energiaforrásokat kivéve minden szerzeményről. Az amerikaiak megfejtették kormányunk titkos táviratkódját, és javaslataink elhangzása előtt mindkét verziót „kilőtték”. Követelték, hogy Japán minden szerzett területét adja fel a külföldi energiaforrásaival együtt. Az országunkat megbénító „rendezési terv” felért egy hadüzenettel, vagy ultimátummal.

–   Volt-e előjele a háborúnak?

–  A lakosság érezte, hogy a két ország addig baráti kapcsolatai befagytak, de háborúra nem számított. Pearl Harbor bombázása perceiben a japán mozik az amerikai Elfújta a szélt vetítették Gary Cooper főszerelésével.

–   Ön részt vett Pearl Harbor bombázásában, a háború kirobbantásában. Hogyan tudná feleleveníteni azt?

–  Támadó egységünk 1941. november 26.-án reggel 6 órakor indult Japán legészakibb támaszpontjáról, Saekiwanról, hat repülőgép anyahajón. Titkos parancsunk a cél koordinátái helyett csak egy hosszúsági fokot adott meg, s ebből arra következtettem, hogy Hawaiiba tartunk. December 8.-án hajnalra mintegy száz kilométerre a partjaitól megálltunk. Nyilvánvalóan támadásra készültünk.
23 éves voltam, fiatal, erős, tettrekész. Zeroszen egyszemélyes vadászgépem a legmodernebb: 1100 lóerős, maximális sebessége 565 kilométer/óra. Teli tankkal 2375 kilométert repült. Rendkívüli gyors irányváltoztatásra tervezték.
6 óra öt perckor kaptuk meg a felszállási parancsot. A támadásban 350 gépünk vett részt (78 vadászgép, 129 kétszemélyes bombázó, 143 harmincszemélyes nehézbombázó), és besegített 5 tengeralattjárónk is.

Zero-szen, a japán haditengerészet vadászgépe

Huszonhat rajjal támadtunk. Én – tizedmagammal – az első rajban emelkedtem a levegőbe a Hirjú repülőgép anyahajóról, és az elsők között érkeztem Pearl Harbor fölé. A hajnali levegőben tisztán kivehettük a várost. Csendesnek és meseszerűnek hatott. A messze alattam szálló bombázók miniatűr szárnyai csillogtak, mintha aranyport szórnánk az alvó városra. Aztán hirtelen megtört a varázs, és a légelhárító ütegek elkezdtek köpködni ránk, igaz, nem sok kárt tettek bennünk. Mi, bombázóinkat védve felettük köröztünk, azok pedig „megszórták” a kikötőt. Égtünk a türelmetlenségtől, de az amerikai vadászgépekre hiába vártunk. Aztán egyikünk zuhanóba kapcsolt, mi pedig huss! – egyként utána, rá a reptéren parkoló gépekre. Elhúztunk felettük, és istenesen megsoroztuk őket. Géppuskatüzünktől negyven vadász kapott lángra és sorban robbantak, csak az óriásgépeket lőttük hiába. Valószínűleg javítás miatt leszerelték róluk a tartályokat.

Pearl Harbor a japán bombázás perceiben

Az amerikai haditengerészet 6 óra 53 perckor adta le az első segélykérő táviratot, amikor már javában állt a bál! A robbanások, légvédelmi ütegek és a sorozatlövések dobhártyát repesztettek. Szerencsénkre mi abból nem sokat hallottunk saját felpörgetett motorjaink bőgésétől. Lent az egyre szélesedő tűztengerből sűrű fekete füst szállt fel. A legénységi laktanya lakói észrevették, hogy velük nem sokat törődünk, és egyre szemtelenebbül lőttek bennünket. Vadászgépeinken öt üzemanyagtank van, a szárnyakon kettő-kettő, és a törzs alatt egy kisebb. Nálam az utóbbit átlőtték, de csodával határos módon nem robbantam fel, csak a pilótakabin padlójára folyt az üzemanyag, valósággal tocsogtam benne! Csatlakoztam az üresen visszatérő bombázóinkhoz, még mielőtt robbannék. Egy búcsúpillantás a Gyöngy-öbölre, és csodálkozva láttam, hogy a tűzvész közepén érintetlenül áll az amerikaiak három óriástartálya. Mintha direkt megkíméltük volna! Pedig ha az a többszáz tonna üzemanyag akkor felrobban…!

Süllyed az Arizona csatahajó

–   Váratlanul érte-e a támadás az amerikaiakat?

–  A légelhárításuk annál gyorsabban reagált! A háború után kiderült, hogy megfejtették vezérkarunk távirati kódját, és vártak bennünket. A modernebb repülőgép anyahajóikat az éj leple alatt kifuttatták, az otthagyott hadianyagot és legénységet pedig feláldozták, nehogy gyanút fogjunk.

–   Hogyan vélekedett a daihon-ei a történtekről?

–  Vezérkarunk teljes győzelemnek tartotta. Az ellenség 450 gépet vesztett lent, és tizennégyet a levegőben, mi összesen huszonkilencet. Mégis úgy éreztem, hogy előre iszunk a medve bőrére. Amerika nagy ország.

–   A vezérkar bölcsen elhallgatta, hogy az amerikaiak foglyot is ejtettek. Szakamaki zászlós kétszemélyes mini-tengeralattjárójával belegabalyodott a halászhálókba.  Térjünk vissza. Kérem, mesélje el, hogyan folytatódott katonai pályafutása?

Szakamaki zászlós idős korában egy háborús mini tengeralattjáróval

A háborúban nagy fordulatot jelentett a midwayi csatavesztésünk 1942. június 17.-én. Táviratkódunk ismeretében az amerikaiak csapdába csalták a japán flottát. Az amerikai gépek megtámadták a Hirjút is, repülőgép anyahajónkat. Az elsők között emelkedtem a levegőbe, és társaimmal azonnal vadászgépek zárótüzébe kerültem. A légtér dugig volt a hajók körül, hat szemmel se mérhettük volna fel másodpercenként, ki repül mögöttünk, mellettünk, felettünk. Légi harcban gyakran kialakulnak küzdőpárok, de itt szinte mindenki tüzelt mindenkire. Három amerikai gépet szitává lőttem. A harmadik lelövése után az én gépemet is találat érte, és sebesülten kényszerleszállást hajtottam végre. Látja, azóta is szinte béna a lábam. A csatát elveszettük, de a Hirjút, megmentettük. Ezt követően elkeseredett harcokban egyenként elveszítettük szerzett területeinket. Gyógyulásom után a csendes-óceáni légi csatákban harcoltam Salamon-szigetek, Új-Guinea, Guam, Borneó, Jáva és Port Darwin felett.  Aztán Szingapúrba kerültem oktatópilótának, majd előléptettek zászlóssá, és Nagaszakiba, az ómurai légitámaszpontra vezényeltek. Ott az Oita feletti légiharcok résztvevőjeként értem meg a háború végét, de előtte ’45. július 24-én még egy amerikai gépet lelőttem.

–  Vadászrepülőknél a „rangot” a lelőtt gépek száma adja. Ön hol állt a sorban?

– 9 ellenséges gépet szedtem le, ebből hat lelövését visszaigazolták.

–  Mikortól sejtette, hogy Japán elveszti a háborút?

–  A midway-i csatavesztés után Ónisi altengernagy megalapította a Kamikaze öngyilkos alakulatot. Attól kezdve csak a becsületért harcoltunk, hogy ne kelljen feltétel nélkül kapitulálnunk. Mi, japánok az ilyesmihez nem szoktunk hozzá… 1945. augusztus 9-én az epicentrumtól 30 kilométerre végignéztem a Nagaszakira ledobott atombomba robbanását. Tudtam, hogy mindennek vége, a kapitulációhoz semmi feltételt nem szabhatunk…

Az atombomba bombafelhője Nagaszakiban

–    Hogyan alakult sorsa a háború után?

A légierőnél helyezkedtem el, egészen a nyugdíjig. Hajh, az idő nem áll meg! 82. évemben járok, hajh, a fiatalság…!

Arcán kisimulnak a ráncok, újra megjelenik a csibészes mosoly, mint ha ma is 23 éves lenne…

Epilógus:

Muranaka Kazuo zászlós élete utolsó két évében fizikailag legyengült, már az évente megrendezett pilóta-veterántalálkozón sem jelent meg. 2006-ban, életének 87 évében végleg elszenderült.
 

Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin

Muranaka Kazuo vadászpilótát az elsők között vetették be Pearl Harbornál címmel, Blikk, 2000. nov.06.
Californiai Magyarság, USA, 2001. aug. 03.
A bombázás jelszava: Tora-Tora-Tora! címmel, Somogyi Hírlap, 2006. dec. 29.
Leleplező 2010/1
Nemzeti Hírháló 2010. okt. 22. Nemzeti Hírháló 2010. okt. 22.
Magyar Irodalmi Lap 2011. júl. 2.