Rólunk

Inter Japán Magazin, alapítva 1992-ben, Tokióban


Szerkesztőség

Alapító-főszerkesztő
Doma-Mikó István

Védnök-tanácsadó
Kawano Kiichi

Szerkesztő-újságíró
Nagy Katalin

Újságírók
Nakano Hiroshi
Higuchi Koisuke
Kobayashi
Tanaka
Misawa Yoko

Fotós
Takeishi Minoru

Webmester
Kovács András

__________________________
Tokió, Japán

szerkesztoseg@interjapanmagazine.net
interjapanmagazin@interjapanmagazin.net

 

 

———————————————————————————————————————-

Második menet

 

 

„Újságkiadásra csak az adja a fejét, akinek töméntelen veszteni való pénze van” – okított kiadó-igazgató barátom, s még hozzátette: „Ha a lap el akarja tartani magát, meg kell púpozni hirdetéssel, a színvonalát pedig lenyomni a magmáig.”

1991 őszén intelme ellenére, a rendszerváltás támogatására mégis belevágtam a japán gazdaságot magyarul bemutató magazin kiadásába. Szponzorunk nem akadt, hirdetőnk is csak egy, ami a nyomdaköltségeket sem fedezte. Mégis színvonalas kiadványt akartam. A japán cikkeket folyamatosan átdolgoztuk „irodalmi magyarra”, s a nyomtatósablont ollóval, vonalzóval, ragasztóval állítottuk össze. Ekkor még nem használták a computeres újságszerkesztést. Félévi munkánkba került a lap profiljának kialakítása.

A következő év tavaszára tízezer példányban elkészült az Inter Japán Magazin első száma; 32 színes oldalon gazdaság, történelem, kultúra, művészet és divat. A szerkesztés sok pénzt emésztett fel, annak ellenére, hogy tokiói hét tagú szerkesztőségünk és tíz külsős munkatársunk ingyen dolgozott.

A Távol-Kelet kultúrája és gazdasági sikere Magyarországon akkor még meglehetősen ismeretlen, titokzatos világ volt. A lelkes olvasói fogadtatás igazolta, hogy magazinunk több évtizedes űrt tölt be. Lapunkat bemutatta a Magyar Televízió és áradtak hozzánk a levelek. Ám a lelkesen dolgozó japánokat hamar lehűtötte a kapitalizálódó gazdaság által eltorzított magyar morál. Szerkesztőségünket kérések és igények özöne árasztotta el, mintha nem is tájékoztató folyóiratot, hanem gyárat alapítottunk volna.

– Szerettük volna bemutatni, hogyan lehet egy országot újjáépíteni, de a magyarok nem segítő jobbot várnak, hanem Krőzus osztogató kezét – mondták japán munkatársaim, és sértődötten háttérbe húzódtak. Meghökkenve tekintettek a „magyar szisztémára”, amelynek ennyire nincs szüksége a japánra. A magazin esett áldozatul a szemléletnek, amelynek éppen a felszámolására született.

Az eltelt húsz évben többször beleolvastam a lap egykori programjába: „Remélem, sokat segíthetünk abban, hogy Magyarország partnere legyen Japánnak, átvegye annak gazdag munkaszervezési, termelési és értékesítési tapasztalatait, s ezzel maga is felnőjön a világhoz. Kell, hogy bekövetkezzen egy változás, hogy a túlfeszített idegek megnyugvást találjanak a sikeres munkában, hogy a városok arculata megszépüljön (miközben megtanulják becsülni az ország természeti kincseit), s a magyar ember munkában, lélekben elérje a világon megkívánt szintet.

A japán módszer nem „szezám tárulj”. Munkamódszer, ami csak munkával együtt hoz eredményt. Magyarország hőn remélt felemelkedése nem lesz derűs, gondtalan folyamat, a magyaroknak szembe kell nézniük a valósággal; a világban elfoglalt helyükkel, kijavításra váró hibáikkal, megoldandó feladataikkal. Ehhez őszinteségre van szükségük.”

Vajon az eltelt húsz év alatt Magyarország mennyire lett partnere Japánnak, mennyire ismerte meg gazdasági rendszerét? A kezdet: Száznál több magyar tüntetett Hamamacuban. A Suzuki autógyár első, leendő munkásai, akiket az új gyár saját költségén hozott Japánba betanításra. A WC feliratát sem tudták elolvasni, nemhogy a műszaki rajzokat, de japán fizetést követeltek. Vajon a mára veterán magyarországi befektető Suzuki építene-e újra gyárat Esztergomban az elmúlt hányattatások, perek, tv- és szakszervezeti támadások tapasztalatában? Felnőttünk-e a világhoz, szépült-e városaink arculata, megtanultuk-e becsülni az ország természeti kincseit?

Ki tudja? Azóta a megmaradt hazai infrastruktúra és a szociális berendezkedések nagy része is eltűnt, leromlott. Postahivatalokat, kórházakat, iskolákat, vasútvonalakat szüntettek meg, sok helyen még a síneket is felszedték. Természeti kincseink is veszélybe kerültek, nagy részüket olcsón kiárusították külföldi vállalkozóknak, néha kalandoroknak.

A romokat nézve úgy érzem, a magazin útmutatásaira ma nagyobb szükség lenne, mint valaha.

Március 11-én soha nem tapasztalt mértékű, 9-es erősségű földrengés rázta meg Japánt. Az azt követő, helyenként negyven méter magas szökőár közel 23 ezer áldozatot követelt. A szigetország észak-északkeleti partjain teljes településeket sodort el az óceán. A hóesésben százezrek maradtak fűtés, élelem és otthon nélkül. Ezt a példátlan természeti katasztrófát követte a fukushimai atomerőmű atom-balesete, a robbanás, a föld-víz és levegő sugárfertőzése.

Több mint 30 évet, életem nagyobbik felét töltöttem Japánban. Fájdalommal látom a természet okozta hatalmas mértékű szenvedést, amely második hazámra és erre a szorgalmas népre zúdul. A Japánról szóló magyarországi hírekből ma is hiányoznak a konkrétumok. A földrengés-sorozat másnapján, miközben öt-tízpercenként menekültünk az életünkért, elkezdtem tudósítást írni. Akkor határoztam el, hogy internetes változatban újraindítjuk az Inter Japán Magazint. Jöjjön a második menet!

Doma-Mikó István

Alapító-főszerkesztő

Tokió

 

 

 

Leave a Comment