Szerző: Szerkesztő

Járja, búvja bonc az erdőt, tanít, oktat járó-kelő Buddha-hívőt, jámbor szóra, emberségre, irgal­mazó, szívjavító szeretetre. Fa odvában szűk lakása, szószólásban jámbor lelke megnyugvása. Hegyek útján, esthomályos mély erdőben, jár a vadász vadra lesben; kedveteltig vadászgat el, vadra nyíllal nyilazgat el. Napkeltétől napnyugtáig, néhanapján virradtáig. Ballag a bonc hegyek, völgyek akadékán, sziklaszálak szakadékán, ki barlangból, be bar­lang­ba, völgykatlanból szűk szorosba. S amint lesel tekervényes utak mentén, ül egy vadász földre süppedt vén fa tönkjén; erős vállán íj-nyilával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Bonc ott terem vadász mellett, akár egy nagy bűnös mellett, szemet…

Réges-régen ősidőkben történt. Találkozott a mosómedve a tavi csigával, és így szólt hozzá: – Üdvözöllek, tiszteletre méltó barátom! Éppen zarándokúton vagyok, fel akarom keresni az áldott Ize szent helyeit. Nem tartanál velem? A csiga először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy őrá is ráférne Ize szent helyeinek áldásos hatása, ezért aztán így válaszolt: – Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosómedve, magam is éppen zarándokút tervét forgatom fejemben. Elindultak hát együtt. Útjuk utolsó napján a csiga így szólt a mosómedvéhez: – Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosómedve uram, ha nem vennéd…

Hirtelen a férjem-uram természete, falánk szájú, tehetetlen ehetnékje. Ennivalót mihelyt hallott, mihelyt látott, jó falatra jól kitárult torkot tátott. Korgott megint egy nap gyomra és éhomra, találomra, fut szaladvást anyósához, füsteresztő, éteksütő konyhájához. Beállít és se szí, se szó leguggolgat, éhes szemmel lesel ínyes falatokat. Akadt bőven holmi egymás, két nyelésre egy harapás; habzsol, zabál tele szájjal, alig győzik szerrel, számmal. – Jaj, de finom falatocska, jaj, de pompás mézgolyócska – szól és nyeli szagát, ízét, tudakolja igaz nevét. – Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – szól anyósa s…