Jelentkezett Kazu barátom, akinek sógora halálát lelte a szökőárban. Egy tolószékes öregnek segített menekülni, amikor elkapta őket egy házakat elsodró hatalmas hullám. Azóta semmi hír róluk, még a holttestük sem került elő. Ötödik hete ennek. Az eltűnteket idővel halottá nyilvánítják, és bekerülnek a nemzet képzeletbeli temetőjébe. Nagy veszteség a mostani! Egy sokat szenvedett nép újabb fájdalma, 28 ezer valódi vagy jelképes japán temetés,. A sebek gyógyulnak, mert nincs idő a múlton elmélkedni. A jelen és a jövő megköveteli, hogy e világban éljünk.
– A barátomtól kaptam ezt a plakátot, ahol az eset történt – mutatja Kazu.
Kamaishi város romjai előtt két fiatal munkás áll. – Szebb várost építünk! – hirdetik – Hagyd a szomorúságot!
Felébredt a hatalmas, mindent begyógyító japán gépezet. A gyakorlott újjáépítő, mert ahol a világ legtöbb földrengése van, ott mindig vannak romok. Az utóbbi 30 évben minden háború vagy katasztrófa sújtotta országnak Japán adta a legtöbb segítséget az újjáépítéshez. Most saját sebeit gyógyítja. Gyógyítja, miközben Fukushimában folyamatos a sugárzás. Meddig? Mennyire? Egyáltalán, meddig bírja a szigetország 72 atomerőműve a naponta ismétlődő földrengéseket?
Kamaishi város újjáépítői nem gondolkodnak azon, hogy a gyógyítóból maguk is könnyen gyógyításra szorulókká válhatnak. Építenek. Az a dolguk. Évszázadok óta.
Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin
