Szerző: Szerkesztő

Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül, megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával fél­vállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak. Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban, járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát. Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Minden­kit hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.…

A neves samiszenzenész-énekes modern feldolgozásban adja elő az ismert „női dalt”. A hagyományos japán háromhúros pengetőhangszert bambuszfurulya és meglepően gyors dobritmus kíséri.

A mennyei nagy országba, Csinnek csodás világába került Nippon virágszála, a dájmió leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a temp­lomába és fogadalmat tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazája oltárának. Otthon volt már Csinországban, ura márvány otthonában s addig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre. Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. Buddha képe fénylik…