Az országot, amely évezredekig el volt zárva a világ elől, a szamurájok uralták, akik egymás ellen harcoltak, hogy minél nagyobb vagyonra és elismerésre tegyenek szert. A hatalmi harcok átláthatatlan káoszában egy magányos szamuráj járta japán településeit. Megbüntette a bűnösöket, megjutalmazta a jókat. Sokan jótevőnek gondolták, sokan kegyetlen gyilkosnak. Senki nem tudta, honnan jött és hová tart. Csak azt tudták, hogy amerre jár igazságot és halált oszt. Ő volt Atsushi, a magányos szamuráj…
Atsushi lehajolt és ivott a Biva-tó kristálytiszta vizéből. Kimosta a könyöke fölött a sebet, amelyet nem harcban szerzett, hanem egy hirtelen felcsapódó faág ejtett rajta. Nem volt mély a vágás, nem is fájt neki. Miután bekötözte, felpattant a lovára és elindult vele a legközelebbi város, Kyoto irányába.
A település előtt egy sinto pap ugrott elé. Atsushi félrerántotta a lova zabláját.
–Ember! Megőrültél? Majdnem agyontaposott a lovam!
A pap felnézett rá. Simára borotvált fején csillogtak a nap sugarai. Bő, fehér ruháján néhány koszfolt éktelenkedett. A homlokán egy kereszt alakú sebhely forradása nézett mindig arra, amerre fordította a fejét. Elszántan tekintett fel Atsushira.
–A kámik megjósolták nekem, hogy jössz! Igazságot osztasz, de úgy, hogy halált hozol!
–A kámik? A sinto vallás szellemei? Mit mondtak neked?
–Azt mondták, a főpapunk magja, akinek családja évszázadok óta szolgálja a sinto szellemeket, nem fog többé szárba szökkenni. Két fia és ő is egy napon fognak meghalni, a fiúk bűnös élete miatt! Azon a napon fog megtörténni, amikor egy szamuráj jön a városba, aki fehér lovon érkezik és kezét kötés takarja!
Atsushi önkéntelenül is a kötéshez nyúlt, amelyet alig pár perce tekert a saját kezére.
–Ha nem lesz rá okom, nem ölöm meg ezt a családot! Nem is ismerem őket! Miért kívánnám a halálukat?
–Mert a két fiú megszentségteleníti a szentélyeinket és meggyalázza a zarándokok asszonyait!
–Miért mondod el ezt nekem? Olyan, mintha te kívánnád a halálukat!
A távolból, Atsushi háta mögül füttyszó hallatszott. A magányos szamuráj hátrafordult, de nem látott semmit. Visszanézett előre, hogy megkérdezzen még a sinto paptól pár dolgot, de az olyan hirtelen tűnt el a semmiben, amilyen hirtelen előkerült onnan. Úgy döntött, nem megy be a városba és nem fogja ennek a bolond papnak a jóslatát beteljesíteni. Fordulásra ösztökélte a lovát és éppen indulni akart, amikor az út két oldaláról két nyílvessző fúródott a ló oldalába. Szerencsére Atsushi jól képzett harcos volt, egy pillanat alatt le tudott ugrani a halálra sebzett lóról. Előrántotta a kardját és elszántan várta a támadást. A poros út két oldaláról harsány nevetés hallatszott.
Két huszonéves fiatalember lépett ki a bokrok közül az út jobb és bal oldalán. Kezükben egy-egy íjat tartottak és Atsushi felé irányították az íjakba helyezett nyílvesszőket.
–Ne aggódj, szamuráj! Kapsz apánktól új és jobb lovat!
Atsushi felmérte a helyzetét. Ha rátámad az egyik fiúra, a másik biztosan lelövi. Elrakta a kardját és rábízta magát a szellemekre, akikhez naponta imádkozott.
–Ez esetben vezessetek az apátokhoz!
A két fiú eltette az íjakat és lesétáltak Atsushi mellé, aki ha akarta volna, egy mozdulattal levágta volna a kardjával a két fiú fejét. Nem bántotta őket. Szüksége volt egy jó lóra és éppen nem vetette fel a pénz, hogy másikat tudjon vásárolni.
A magasabb fiú elkezdett a kisebbel beszélgetni.
–Én nyertem! Én találtam el előbb a lovat!
–Világosan látszott, hogy én győztem!
Atsushi döbbenten hallgatta őket.
–Ti azon versenyeztetek, hogy ki öli meg előbb a lovamat?
–Mi mindenben versenyzünk! Ki hál egy nap több nővel, ki lopja el gyorsabban a sinto szentélyből a kámiknak felajánlott ajándékokat! Ki öl meg egy nap több parasztot!
Atsushi önkéntelenül is a kardja markolata után nyúlt, de eszébe jutott, ha menekülnie kellene a városból, szüksége lesz egy másik lóra.
–Ti vagytok a Sinto főpap fiai, ugye?
Az alacsonyabb fiú bólintott. A két fiút csak a magasságuk különböztette meg egymástól. Ugyanaz a göndör, fekete haj fedte a fejüket. Testük izmos volt, nem lehetett rajta sehol egy zsírpárnát felfedezni. Látszott rajtuk, hogy mesterei a harcművészeteknek, mégse tartották be azok törvényeit, amelyek becsületességre, hűségre és állhatatosságra nevelnek.
–Az én nevem Ichiro, az öcsémé Jiro!–mondta az a fiú, aki egy fejjel magasabb volt a másiknál.
–Nem kérdeztem a neveteket! Hol találom az apátokat?
Ichiro előre mutatott. Az egyik ház előtt egy vak öregember üldögélt egy nagyobb kövön. Atsushi járt már Kyoto városában, de csak most tűnt fel neki, hogy az utcák teljesen kihaltak. Amikor pár éve itt járt egykori gazdája, Isao kíséretében, Kyoto városában nyüzsgő élet zajlott. Most közel és távol ez a vak öregember és a két fia az egyetlen élőlény, akit lát a városban. Odalépett a vénember elé.
–Lépteid alig lehet hallani az út csikorgó porában. Szamuráj lehetsz, vagy ninja.
–Szamuráj vagyok. A két fiad megölte a lovamat. Azt mondták, te adsz helyette nekem másikat!
Ichiro is odalépett az apja elé.
–Kilőttem egy szamuráj alól a lovat! Büszke vagy rám, apám?
Jiro is előre lépett.
–Én lőttem ki a lovat!
–Ennyi eszetek van? Egy szamurájjal húztok ujjat? Vigyétek el a szamurájt az istállóba és adjatok neki egy lovat!
–Holnap megkapja! Nekünk most dolgunk van a sinto szentélynél! Megnézzük, milyen ajándékot kaptak a kamik és ami megtetszik, azt eltesszük magunknak!–kacagott fel Ichiro.
–És megnézzük mit viselnek a ruháik alatt a zarándokok asszonyai, akik az ajándékokat hozták!
A két fiú nevetve szaladt el. Atsushi a kihalt várost nézte.
–Járvány pusztított itt, hogy senkit nem látni a városban?
Az öregember legyintett.
–Itt csak a fiaim pusztítanak, de ők mindent! A városban sokan vannak, Atsushi!
–Honnan tudod, ki vagyok?
–Egy évvel azelőtt vakultam meg, amikor te és Isao daimo együtt lovagoltatok be ide! A látásom elvesztéséért cserébe, a többi érzékszervem sokkal érzékenyebb lett. Tudom, hogy az egyik lábadra bicegsz. Hallottam a lépteidet. Ismerem a hangodat és az illatodat is! A bal lábadba elég sűrűn áll bele a fájdalom, ezért egy különleges olajjal kenegeted, amelynek jellegzetes illatát most is érzem. Ez a növény, amelyből készítik, felénk nem terem. Den vagyok, a város főpapja. Amikor megvakultam, a fiaim, akiket addig kordában tudtam tartani, szinte megvadultak. Mintha mindent elfelejtettek volna, amire tanítottam őket! Lopnak, csalnak, hazudnak! Nem becsületből, hanem kedvtelésből ölnek! A városból sokan elköltöztek miattuk! Akiknek nem volt pénze költözködésre, azok elbújnak, ha meglátják őket! Nézd csak meg az út porát! Tele van lábnyomokkal! Húsz perce itt még nyüzsgött a város! De amint az őrszemek jelezték, hogy jönnek Den fiai, mindenki behúzódott a házába! Senki se keresi a bajt!
Atsushi dühösen a levegőbe csapott és elordította magát.
–Kyoto lakosai! Gyertek elő a rejtekhelyeitekről! Tényleg ennyire gyávák vagytok, hogy két suhanc bármikor meg tud titeket szégyeníteni? Ti vagytok többen! Harcoljatok az igazatokért! Gyertek elő és védjétek meg magatokat!
Amint Atsushi elhallgatott, a város főterén újra a csend vette át az uralmat. Senki nem lépett elő, hogy harcoljon Ichiro és Jiro ellen. A csendet lódobogás és kurjongatás, valamint két nő sikoltozása verte fel. Ichiro és Jiro érkeztek vissza lóháton. A lovak után egy-egy nő volt kötözve. Mivel nem bírták az őrült vágtát, a lovak egy idő után a porban húzták őket. Ruhájuk szakadt és véres volt. Bőrükön több sebhelyből szivárgott a vér. A két fiú két gyönyörű lovon érkezett. Ichiro egy harmadik lovat is vezetett, amelyik olyan sovány volt, hogy szinte alig volt benne élet.
–Itt a lovad, szamuráj!–mutatott Jiro röhögve a rozzant fehér gebére. A kezében egy flaskát tartott, amelyből messziről érezni lehetett a szaké illatát.
Atsushi megállt a két fiú előtt. Komótosan, mint aki épp csak egy csendes esti sétára készül, elővette a kardját. Den felé intézte a szavait.
–A fiaid megértek a pusztulásra. Mi volt a bűne ennek a két asszonynak, hogy a lovak után kötöttétek őket?
–A férjeikkel akartak hálni, nem velünk! Megoldottuk ezt a problémájukat, amikor a férjeiket megöltük a szemük láttára! De még akkor se akartak velünk hálni! Pedig egy csomó ajándékot loptunk nekik a sinto szentélyből! Hálátlan némberek!
Ichiro, hogy szavait megerősítse, nagyot köpött a két nő felé.
–Mit akarsz azzal a karddal, szamuráj?–röhögött Jiro.–Talán el tudsz bánni egyszerre kettőnkkel?
–Ha nagyon akarnék, el tudnék veletek bánni! De nem én intézlek el titeket!
Atsushi hűvösen és lassan felelt. A kardot visszatette a hüvelyébe és leült Den mellé.
–Hanem ki?–kérdezte Ichiro és a kardjához nyúlt, hogy megleckéztesse Atsushit, de elővenni már nem volt érkezése.
A város házainak ajtajai és ablakai hirtelen kivágódtak és Kyoto elnyomott népe kaszákkal, botokkal, kardokkal, kövekkel támadt a két fiúra, akik rettegésben tartották a várost. Veszett dühükben, amilyen dühöt csak azok az emberek tudnak érezni, akik éveken át visszatartották a haragjukat és tűrték az elnyomást, pár perc alatt agyonverték a két fiút. Utána énekelni és táncolni támadt kedvük. Ünnepelték a felszabadulást.
–Boldogok az emberek!–mondta Den Atsushinak.
–A fiaid halálát ünneplik!
Den bízott benne, hogy Atsushi nem ezt fogja neki mondani, de ahogy meghallotta az igazságot, a szívéhez kapott és holtan fordult le a nagy kőről, amelyen ült.
Atsushi felállt és felugrott a fekete lóra, amellyel Ichiro érkezett. Végignézett a daloló, táncoló tömegen, amelynek közepén egy sinto pap állt, a homlokán egy kereszt irányú vágással.
–Ki vagy te?–kiáltotta felé.
Egy termetes asszonyság ugrott hirtelen a pap elé. Amikor a hölgy odébb táncolt, a pap már nem volt sehol.
Atsushi a ló oldalába mélyesztette a térdét, ezzel is indulásra sarkallva és kivágtatott az elnyomás alól felszabadult városból.
