Szerző: Szerkesztő

Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában. Sütkérezik Nippon­ország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján; elevezget tarka-barka bárkájával, el­halászgat halra leső hálójával. Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek. Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága; árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene topolyáról, mintha tűz­fény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss virágok lehellete, kápráztató fényességek föl­dön­túli…

  Sziklabércről, mint nagy vadászok kémleltem zsákmányom csapását, mikor vág át, mit szerencsém küld… A húr már feszült. Semmire lőttem. Képeimre csak. Nem céloztam, nem néztem Napba… E nagy kalandba’ lelkem elmerült. A húr már feszült. Nincsen cél, csak az Út magamban. 6 A fényben oldódó anyagban lángtestű, szende Buddha ült. A húr már feszült. S ekkor e könnyed álomképet szétzavarta ócska lépted. Nyilam durcásan majd’ kirepült. A húr túlfeszült. Édes Semmim – finom nektár – nyílméreggé lett e percben. Szemem rebben, vadra vetül. A húr túlfeszül. De megbéklyóz a…