Kategória: Kultúra

    (Rolandnak) A felkelő Nap sem határos a bolygóinktól túli világgal. Hogy vízeséses vagy kalászos? Találgatjuk. Van, aki számmal bizonyítja, hogy lehetetlen feltételezni is, hogy ember lakna az ismeretlen tájon. Esténként kinézek ablakomból: a megszokott űr-járgányt látom, és tudom, hogy messze, távol valami feldereng. Az óceánom. Nem ittam, enni is csak gyéren. A megrémítő halál a télen mást vezényelt, azt, hogy éljek. Most figyelek. Nézem az égen ugráló valamiket. Fényben suhannak. Sugárkeréken. Te is tudod. Én hiszem: balga, aki az éveit másnak adta, és szívta magába a mérget. Tudomány,…

Read More

Nipponország rizsesföldjén, bambuszerdő dombos szélén, szegénysorban megnyugodtan élt apóka, elhagyottan. Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből száll a Veréb fáról fára, öreg apó kunyhójára. Kunyhójáról küszöbére, küszöbéről tenyerére, morzsát, magot csipegetni, harmatcseppet hörpintgetni. Nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya, féloldalvást apókáját, félszem lesi mindennapi adományát. Szép kettesben, békességben barátkoznak s napok telnek, hetek múlnak. Agg apóka szomszédsága, zsémbes asszony féregfúrta kalyibája. Morcos, mérges természetű, két-ág villa tekintetű. Rizset cipelt egy nap haza s amint főzte, amint mosta, arra röpdös kicsi veréb s…

Read More

Telel élet, nagy mindenség, telel a föld és a kék ég. Hópehelykék hulldogálnak, eget, földet mindenestül bepólyálnak. Rétek, mezők, tócsa vizek, házak, hidak, erdős hegyek csillogtatják hóleplüket, szikráztatják sziporkázó ezüstjüket. Hegyek alján Nyúl-anyóka kis tanyája, nyúlkunyhónak fürgelábú, két egytestvér nyuszikája. Egyikének szőre fehér, Habfehérnek, másikának szőre tarka, Tarituppnak. Ölnyi mély hó kősziklákon, rizset termő síkságokon. Hol kaphatna Nyúl-anyóka ennivalót, Habfehérnek, Tarituppnak rágnivalót? Fejebúbját búban, gondban vakargatja, fületövét két kezével kapargatja. Mondja egy nap nyuszikáknak, tapsifüles fiókáknak: – Ma lesz napja, útrakelek, holmi egymást hátha lelek. Fehérszőrű Habfehérke talpraugrik, kérő szóval…

Read More

Erdők, hegyek homályában, sziklák, bércek vadonában áll egyháza szent Buddhának, csoda­tevő hatalmának. Világító volt a templom Nipponszerte híres neve, fénylövellő Tűzbogárkák Istenkéje lakott benne. Homályosban röppenőknek templombonca osztogatott villogtatót, sűrű, sötét éjszakákon mezőszerte villogtatót. Loccsanó víz csobogott lent, száz madárka csattogott fent, hírül hordván Világító szent hatal­mát, Tűz-Istenke csodálatos akaratát. Nyári estén, nap letűntén ezerszámra elzümmögnek, templom körül röpdécselve eldümmögnek. Aszó fűből bukkannak fel, patak mellől röppennek el, megannyija imádságos szent templomhoz, Világító tüzes-fényes világához. Ki szen-pénz­zel, ki rizsborral, harmatízű hűs itallal, mind ott áldoz oltár előtt, Nap-Isten szent bonca…

Read More

Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak. Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad mozgását ráknak megpillantván. – Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú rákon. Jámbor­lelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján ollóját megnyitván. Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik. Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint szembe értek, mutogatja majom datolyája…

Read More