Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya. Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam. Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett segíteni. Hökköm törpe lett a neve, egész falu nevetsége.
Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.
– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, – mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.
– Minek az neked? – kérdik a szülei.
– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám, – feleli Hökköm törpe.
Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy szétnézzen benne.
Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.
– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.
– A mikádó főembere lakik benne, a szajso, – felelik neki és ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.
Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.
Épp a közelben volt a szajso és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer megszólal a törpe, még egyszer széttekint a szajso és amint lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.
– Te szóltál az imént? – kérdi a szajso.
– Tulajdon magam, – feleli a törpe.
– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.
– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli Hökkömke. – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de azért bírom a munkát.
Gondolkozóba esik a szajso és kis idő vártatva így szól:
– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled valahogy.
Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban a szajso leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni ment, akár ha a templomba.
Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.
– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az ördöggel.
Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.
Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.
– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét és tűstül mindenestül lenyeli.
Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett térni.
– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.
– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.
– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.
– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét talál rágni.
E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat tüsszent az ördög, hogy a kis Hökköm úgy repült kifelé az orrából, mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.
Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a szajso lánya és mondja nagy örvendve a törpének:
– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent cselekszünk majd meg vele.
Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.
– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak ucsideno-kodzucsi a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.
– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.
– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a kívánságod?
– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek, mint más emberfia.
– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort, egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:
– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.
Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy volt Hökköm törpe boldogsága.
A mikádó is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a mikádóhoz leventének, és amilyen kicsike volt Hökköm korában, olyan nagy lett a híre, meg a neve.
http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm
Katika
Inter Japán Magazin
