A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
Július 1-én esős idő állott be, úgyhogy két hordó vizet lehetett embereinknek fogniok, s noha kátrányszagú volt, mégis ezt fogyasztották előbb. Sőt Csurin, Benyovszky nagy örömére azt a felfedezést tette, hogy a felesége hajókamrájában deszkák alá rejtve még négy hordó víz van. Benyovszky azt parancsolta neki, hogy erről senkinek egy szót se szóljon. 2-án nagy viharban szárazföldhöz közeledtek, és Benyovszky partra küldte Kuznecovot, hogy nézzen széjjel s keressen kikötőt. De az orkán szétszakítá a horgonykötelet s visszasodorta a hajót a nyilt tengerre. Emberei azt követelték, hogy hagyja ott a szárazon a kiküldött embereket és tüstént folytassa útját. De Benyovszky e lelketlen követelésnek erélyesen ellene szegült. «Inkább életemet áldozom fel – úgymond, – de társaimat hűtlenül el nem hagyom. A szégyenpír száll arcomba, ha csak gondolok is rá.»
Már másodszor borult az éj a tengerre, hogy Kuznecov nyolcadmagával elvált társaitól. A hajón folyton tüzet égettek és lőttek. Végre 8 órakor este jelentette az őr, hogy nagy kiabálást hall. Mind odasiettek, s nagy örömükre csakugyan hangos kiáltást és több puskalövést hallottak. Alig telt el egy negyedóra s Kuznecov társaival együtt megint a hajón volt.
Már aznap estefelé megszűnt a vihar, s 5-én meleg napra ébredtek embereink. Benyovszky tanácsot tartott a társaság főbbjeivel, hogy Japánnak vegyék-e útjukat. Ő ezt ajánlotta, mivel ott közel szigetet nem tudott, s a víz- és élelemhiányból eredhető veszedelmet leginkább úgy kerülhetik ki, ha mennél előbb sikerül Japánba eljutniok. Az egész eleségkészletük még hat hordó besózott és két hordó szárított halból állott; de ez utóbbi már rothadásnak indult s élvezhetetlen volt. Az egész élelem vagy 6-8 napra volt még elegendő. Benyovszky ajánlatát elfogadták avval a módosítással, hogy előbb is kikötnek, ha útközben valahol szárazföldre bukkannak. Aközben Méder megvizsgálta az élelmet s Benyovszkynak fölötte szomorító jelentést tett róla. Egy-két nap mulva – úgymond – a tengerbe dobhatja mind. De hogy mégis valamikép hasznát vehessék, azt ajánlotta, főzesse meg a halakat kásának, száríttassa meg és süttessen belőle kenyérfélét. A legnagyobb ínség esetén még mindig lehet vele élni.
8-án tettek legelőször próbát a halkenyérrel, de igen fanyar, savanyú és sós volt, s mindnyájan úgy vélekedtek, hogy csak a legvégsőbb szükségben lehet ráfanyalodni.
Aznap délután jöttek jelenteni Benyovszkynak, hogy az egyik vizeshordóról lepattant az abroncs, a víz elfolyt, s egy másik hordóban is még csak egy harmadrész maradt meg; az egész készlet tehát három hordó s néhány fazék víz s vagy 9 mázsa halkenyér. Másnap kora hajnalban Benyovszky összegyüjtötte az egész személyzetet, összehordatta szemük elé az egész élelmikészletet s kijelentette, hogy ezután naponkint egy-egy embernek csak egy félfont halkenyeret s egy fél üveg vizet adhat. Az emberek kétségbeestek s biztosították Benyovszkyt, hogy lehetetlen az életet fenntartani ilyen kis porcióval ebből az undorító eledelből, amely hozzá még égető szomjat is okoz. Benyovszky jól tudta, hogy igazuk van, s hogy az osztásnál minden perpatvarnak elejét vegye, az egész készletet egyszerre elosztotta közöttük. Volt még egy kis megromlott kétszersültjük, azt eltétette az asszonyok számára. A legnagyobb része könnyes szemekkel fogadta a maga részét. Némelyek elátkozták azokat, akik őket Kamcsatkában a felkelésre ingerelték.
Másnap Krusztiev és Panov jelentették, hogy a személyzet közül sokan elfogyasztották egész élelmüket, s ha Benyovszky valami élelmiszerről nem gondoskodik, éhen fognak elveszni. Ebben a veszedelemben az az ötlete támadt a grófnak, hogy talán jó volna a vidrabőröket megfőzetni s halzsírral elkészíttetni. Barátjainak megtetszett ez a gondolat s tüstént meg is próbálták. Előbb leforrázták a bőröket, megtisztították s megfőzették. Elég jó volt, hogy az éhhaláltól megmentse őket. Embereink most oly nagy buzgalommal láttak hozzá ez undorító eledel készítéséhez, hogy megfeledkeztek a viharról is, amely egész éjjel folyton tartott s csak négy órakor reggel kezdett csillapodni. Reggel egy küldöttség kifejezte Benyovszkynak az egész társaság köszönetét, hogy megmentette őket az éhhaláltól. Később pedig eljött Méder s elbeszélte, hogy most már többen a csizmáikat főzik meg. De Benyovszky jól tudta, hogy a nyomor még nem érte el a tetőpontját, mert a víz legföljebb 24 órára ha elég lesz.
Benyovszky az éhségtől, szomjúságtól s a kiállott nagy gondoktól végkép ki volt merülve. Kebléből kiveszett a remény utolsó szikrája. Összehívta tehát az egész társaságot, feltárta előttük a térképet, s megmutatta nekik, hogy még vagy kétszáznegyven-háromszáz mérföldnyire vannak Japántól. Kedvező szél mellett hat-hét napra van szükségük, hogy elérhessék. Mivel pedig ő ott közel szigetet nem tud, s reménysége nem lehet, hogy annyi ideig kibírja, kötelességének tartja társainak megmutatni, milyen irányban haladjanak, ha őt túlélik. Ez a természetes őszinteség, amellyel Benyovszky nyilatkozott, nagy hatást tett társaira. Többen is felajánlották neki csekély élelmikészletüket. Szudiakov előállott, hogy ő félretett szekrényébe három sóshalat s egy korsó vizet. Azt tüstént előhozta, hogy megmentse vele szeretett parancsnoka életét. Az egész társaság megdicsérte az egyszerű ember nemes önzetlenségét, s elnevezték a Nagylelkűnek. Benyovszky elfogadta a ritka áldozatot azon feltétel alatt, hogy az adakozó osztozik vele.
15-én sok madár repült el fölöttük, s mivel sokan szárazföldi madaraknak mondták, ez megint egy kis életet hozott a társaságba. Némelyek a szomjúságtól gyötörve tengeri vizet ittak, amelytől azonban erősen hányni kezdtek. Amint a nap leáldozott, két matróz az árbockosárban elkiáltotta magát: «Szárazföld!» Mindnyájan a födélzetre siettek, de mivel a nap lenyugodott, nem tudtak észrevenni semmit. A két matróz azt állította, hogy délnyugatra látták a szárazföldet. Benyovszky felhúzatta mind a vitorlát s megkettőztette az
őrszemeket. Nesztor, Benyovszky kutyája, ott állott gazdája mellett a fedélzeten, ugatott, felfelé tartotta orrát s egyre szimatolt. Méder ezt a közeli szárazföld biztos jelének tartotta. Kuznecov pedig felhágott az árbockosárba s megesküdött, hogy addig le nem jön, míg földet nem lát. 8 órakor ő is lekiáltott: «Föld, föld!» 11 órakor már előttük is feküdt a szárazföld, s a parttól vagy egy negyedórányi távolságban horgonyt vetettek. Tüstént elküldött Benyovszky 12 embert Panov és Kuznecov vezetése alatt, hogy legelőbb is keressenek alkalmas helyet a kikötésre. Néhány hordót is vittek magukkal víznek. 11 órakor négyen a kiküldött emberek közül már vissza is jöttek, s hoztak vizet is. Az egyik Szibaev volt, aki jelentette, hogy Kuznecov a sziget északi partján a kikötésre igen alkalmas helyet fedezett fel, amelybe egy iható vizű patak szakad.
őrszemeket. Nesztor, Benyovszky kutyája, ott állott gazdája mellett a fedélzeten, ugatott, felfelé tartotta orrát s egyre szimatolt. Méder ezt a közeli szárazföld biztos jelének tartotta. Kuznecov pedig felhágott az árbockosárba s megesküdött, hogy addig le nem jön, míg földet nem lát. 8 órakor ő is lekiáltott: «Föld, föld!» 11 órakor már előttük is feküdt a szárazföld, s a parttól vagy egy negyedórányi távolságban horgonyt vetettek. Tüstént elküldött Benyovszky 12 embert Panov és Kuznecov vezetése alatt, hogy legelőbb is keressenek alkalmas helyet a kikötésre. Néhány hordót is vittek magukkal víznek. 11 órakor négyen a kiküldött emberek közül már vissza is jöttek, s hoztak vizet is. Az egyik Szibaev volt, aki jelentette, hogy Kuznecov a sziget északi partján a kikötésre igen alkalmas helyet fedezett fel, amelybe egy iható vizű patak szakad.
E hírre új lélek szállt embereinkbe, s midőn hallották, hogy a szigeten sok a kecske s a disznó, alig tudtak hova lenni örömükben. Benyovszky partra vitette legelőbb is a betegeket, akiknek száma 18-ra szaporodott, aztán elment maga is emberei legnagyobb részével a szigetre.
18-án délután visszaérkezett Longinov, akit negyedmagával elküldtek volt a Víz-sziget (így keresztelték el embereink vízbőségéről) megtekintésére, s hozott magával tömérdek ananászt, paradicsom-fügét s különféle nemű fát, amelyben, mint mondá, a sziget bővelkedik. De embereink figyelmét leginkább magára vonta néhány darab kristály és kőzet, amelyek igen súlyosak voltak s úgy tündököltek, akár az arany. Ezeknek láttára lángra gyulladt embereink képzelete. Az a föld – így okoskodtak, – amely felszínére szórja a kristályt, belsejében bizonyosan gyémántot rejteget, az az érckő pedig, amelyet Longinov hozott; lehetetlen, hogy más egyéb legyen, mint arany. Benyovszky figyelmeztette őket, hogy a kristály nem változik a föld mélyében gyémánttá, s az aranynak vélt kőzet valószínűleg csak egy darab kavics. De senki sem hallgatott rá. Annyira belerögződtek ebbe a hitükbe, hogy nemsokára öten odaléptek Benyovszky elé s kijelentették, hogy a szövetségesek végre belefáradtak a sok vesződségbe és nyomorba, melyet az úton ki kellett állniok, s azért erősen feltett szándékuk, hogy néhány hónapig a szigeten maradnak, annyival is inkább, mert itt bőviben vannak az élelmiszereknek. Ez idő alatt pedig leásnak a föld mélyébe, sziklákat repesztenek, s lehatnak a kristályrétegig. Ilymódon, azt hiszik, tömérdek aranyat és gyémántot fognak találni, amelynek nagy hasznát veszik majd Európában. A gróf avval bocsátotta el az embereket, hogy majd meggondolja a dolgot, s másnap reggel megmondja nekik, mire szánta el magát.
Már hajnalban ott őgyelegtek a szövetségesek Benyovszky sátra körül s követelték, hogy közölje velük elhatározását. Benyovszky pedig eléjük állott s így szólt: «Tisztelt barátaim! Megfontoltam a tanácstokat, s azt hiszem, legjobb lesz azokat az ércdarabokat megvizsgáltatni, ha csakugyan aranyat tartalmaznak-e. Nagy dőreség volna tőlünk köveket gyüjteni, amelyeknek semmi hasznuk. Válasszatok tehát magatok közül két embert, akik a kohászathoz értenek, azok tegyenek velük próbát. Ha csakugyan aranyérc, akkor szívesen maradok veletek együtt a szigeten, amíg csak nektek tetszik. De a kristályréteg felfedezése nem ér nekünk semmit, mert az mindenki előtt ismeretes dolog, hogy a gyémántbányákban soha kristály nem fordul elő.» Ez a felelet tetszett a szövetségeseknek, mivel erősen meg voltak győződve, hogy a szóban forgó érc csakugyan arany, s megbízták két társukat, Andreanovot és Ribnikovot, akik mindketten ötvösök voltak, hogy tegyenek vele próbát. Igy csakhamar kiderült az érc értéktelensége, az emberek újra megnyugodtak, s folytatták munkájukat.
Még aznap délután Benyovszky egy kis kirándulást tett a szigeten Panov és Wynbladth társaságában. A vidék gyönyörű volt; mindenütt a sok kókusz-, narancs- és pizangfa. Egy körtealakú ismeretlen gyümölcsöt is találtak, amely azonban keserű íze miatt nem volt ehető. Egy kis dombon néhány darab kristályra és cinóberre bukkantak. Legjobban örültek azonban, mikor vagy ötven darabból álló disznócsürhét pillantottak meg. Éppen utána indultak, hogy egypárt lőjjenek, midőn Potosziev, a másodkormányos, lelkendezve futott feléjök avval a hírrel, hogy Stefanov a szövetségesek egy részét maga köré gyüjtötte, aztán mindnyájan az erdőbe vonultak, nyilván azért, hogy ott esküvel szövetkezzenek. Tüstént visszasiettek táborukba. Benyovszky általános gyűlést hívott egybe s itt szemükre vetette Stefanovnak és társainak rút hálátlanságukat. Míg ő – úgymond – minden lehetőt megtett, hogy kinek-kinek a kívánságát teljesítse, ők nem engedelmeskednek rendeleteinek, s minduntalan fondorkodnak. A gyűlésen kinek-kinek újra hűséget kellett Benyovszky iránt esküdnie s viszont ő is megígérte, hogy visszatér velük a szigetre, ha Japánban elvégzik teendőiket. Erre aztán parancsot adott, hogy ki-ki folytassa a félbeszakított munkát, vadásszon, halásszon, gyüjtsön élelmet, hogy mennél előbb útra mehessenek. Stefanovot, kit őrizetbe vett, szabadon bocsátá oly feltétel alatt, hogy az egész társaságtól bocsánatot kér. De mivel szolgálatot többé rábízni nem akart, úgy intézte a dolgot, hogy az egész társaság képtelennek ítélte a szolgálattételre. A szövetségesek ezután jókedvűen dolgoztak s készülődtek az elutazásra, amely július 22-ére volt kitűzve. Előbb azonban Benyovszky egy keresztet állíttatott, amelyre ezt írta:
«1771 július 16-án érkezett e szigetre a Szt. Péter Pál nevű hajó. Parancsnoka volt Benyovszky Móric Ágost, Aladár, magyar és lengyel főúr, a lengyel köztársaság generálisa, akit az oroszok hadifoglyul ejtettek és számkivetésbe küldtek Kamcsatkába, ahonnét szerencsésen megszabadult. Ez a sziget lakatlan. Bővelkedik mindenféle szárnyas vadban. Gyümölcse és vize jó és egészséges, a tenger pedig bőven ad jóízű halat. Fekszik a 32º 47′ sz. és 355º, 8′ h. alatt Bolserecktől Kamcsatkában.»
Éppen éjfél volt, mikor kedvező szél mellett horgonyt oldva elhagyták a Vízsziget kikötőjét, derült jókedvben és dévajkodás közt. Hat órakor reggel vagy két mérföldnyire voltak egy alacsonypartú szárazföldtől. Midőn beesteledett, a szárazföldön sok helyen fellobogó tűz tudatta velük, hogy az a föld emberektől lakott ország.
Tizenegy órakor délelőtt egy remek készítményű bárka közeledett feléjük, amely ékesen fel volt pántlikázva, lobogózva. A kapitány megszólította őket japán nyelven, de hogy ők nem tudtak neki felelni, a bárka visszafordult s nemsokára érkezett egy nagy dereglye nyolcvan evezőssel, akik köteleket nyujtván fel Benyovszkyéknak, értésükre adták, hogy be akarják vontatni a révpartba. Amint ott a mi embereink horgonyt vetettek, a gróf meg akarta az evezősöket ajándékozni, de a világért el nem fogadtak volna valamit. Mind csak a nyakukra mutattak, jelentvén így, hogy ez halálbüntetés alatt van megtiltva.
29-én reggel Benyovszky csónakra ültette Wynbladthot és Kuznecovot tizenkét fegyveres társsal, akiknek egy holland nyelven írt levelet adott, amelyben utazása céljáról felvilágosítást adott s élelmiszereket kért s elküldötte őket a szárazföldre. Kilenc órakor este az őr három tüzet látott a hajóhoz közeledni. Embereink voltak, akik a legvidámabb hangulatban tértek vissza három csónakon két japáni ember kíséretében.
A visszaérkezett társakat s a két japáni embert, most az egész személyzet körbefogta s az egyik japáni, ékes öltözetben és kardosan, hosszú beszédet mondott, amiből a mi embereink egy árva szót sem értettek. Benyovszky átadta a japáni vendégeket Panovnak azzal a meghagyással, hogy vendégeljék meg, s felkérte Wynbladthot, beszélje el, amit láttak és hallottak.
«Amint azok a japáni csónakok – kezdé – közelünkbe jöttek, a rajtok ülők üdvözlésük jeléül balkezüket a mellükre tették, amit mi híven viszonoztunk. Azután sokféle mozdulattal s arckifejezéssel törekedtek magukat velünk megértetni, de mi csak annyit értettünk, hogy a partra hívnak. A parton kétszáz lovas s ugyanannyi gyalogkatonát találtunk lándzsákkal s íjakkal felfegyverkezve. Ezek is igen barátságosan üdvözöltek s amint észrevették, hogy szeretnénk a szomszéd helységbe menni, felajánlottak hátaslovakat s mi felültünk s ékes menetben vonultunk egy kastély felé, amely a kikötőtől vagy egy negyedmérföldnyire egy falu szélére van építve. Itt leszálltunk, bementünk az udvarra, ahol egy magasrangú ember fogadott s bevezetett egy oszlopos csarnokba. Ott egy másik előkelő urat találtunk egy kanapén ülve, aki bennünket e szavakkal fogadott:
«Fiásszi guzarimász». Mi meghajoltunk s jelekkel értésére adtuk, hogy nem értjük.
«Tu Golland?» szólt tovább s én fejet rázva tudtul adtam neki, hogy nem vagyunk hollandusok.
«Ti Zindzi? Tu Filipine? Tu Braki? Tu Mazui? Tu Tunguzi?» kérdés sorra, én meg tagadó jelt adtam mindenik kérdésére. Erre egy mellette álló dobra ütött egypárszor, mire tüstént bejött néhány szolga. Ezeknek parancsolt valamit s nemsokára könyvekkel s papírtekercsekkel megrakva jöttek vissza. Ez utóbbiakat egymásután feltárta, míg végre ráakadt a helyesre, aztán intett, hogy menjenek közelebb. Egy térkép volt, amelyen jól fel lehetett ismerni Japánt, Kínát, a Filippi-szigeteket és Indiát; mellettük egy idomtalan rajz volt, amely Európa helyét foglalta el.
Aztán megfogta az ujjamat, hogy mutassak a térképre. Amint Európára mutattam, a csodálkozás kifejezésével ismételte ezt a szót «Namandabez!» Én meg különféle jelekkel igyekeztem értésére adni, hogy a hosszú úton kifogytunk az élelemből. Jeléül annak, hogy megértett, a szájára és gyomrára mutatott, mire aztán előhívta szolgáit s egy darabig beszélt velük. Most átadtam neki a levelet s a bőröket. De ezeket nem akarta elfogadni, hanem bevezetett egy szomszéd terembe, ahol egy nő ült. Ez már elfogadta az ajándékot s viszonzásul egy kosár virágot adott, amelyet el is hoztam. Amint visszatértem ahhoz az előkelő úrhoz, aki bennünket az oszlopos csarnokba bevezetett, az éppen avval a tiszttel beszélgetett, aki velünk eljött ide a hajóra. A tiszt aztán visszavezetett ugyanazzal a nagy kísérettel a parthoz, ahol már két csónak várt reánk megrakva mindenféle élelmiszerekkel.
Folytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu
A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”
