(folytatás)
– Yumiko? Itt vagy? – forgolódott Tanaka, mikor pár éjszaka elteltével ismét a hófehér szobában találta magát.
– Itt vagyok! – súgta a kislány, és elősejlett a semmiből a fekete pont, ami a jelenlétét igazolta. – Pszt!
– Rendben! – intette csendre saját magát mutatóujja felemelésével a szája elé. – Most már tudni akarok erről az egészről! Hol vagyunk? Mi folyik itt?
– Mondom! – nézett maga mögé óvatosan Yumiko, miután odaért bácsikája elé.
– Félsz valamitől, kicsi sakurám? – faggatta továbbra is a fekete szépséget, akit szürke, élettelennek ható arca ellenére is elbűvölőnek látott, mert legjobb barátja eltűntnek vélt kislánya lebegett a szemei előtt.
– Most nem! Nante nem vett észre! – ugrott a férfi nyakába egy szoros öleléssel.
– Avass már be, hogy mi folyik itt! – türelmetlenkedett a nagybácsi.
– Ez az egyetlen módja, hogy kapcsolatba lépjek veled! Álmunkban vagyunk! Te az enyémben, és én a tiédben. Ugyan azt álmodjuk!
– Akkor ez nem valóság?
– Egy kicsit az! De mégsem!
– Ne zavarj össze, Ohinata Yumiko!
– Nem szeretem, amikor így hívsz!
– Ide figyelj, kicsi lány! – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőleg a felnőtt, mogorván, arcán mégis apró mosollyal, melyet nem tudott szigorúságával leplezni. – Én meg azt nem szeretem, hogy a frászt hozod rám!
– Nyugodj meg, Tanaka bácsi! Őrző vagy! Miért vagy ennyire meglepődve?
– Mert ez képtelenség! Milyen őrző vagyok?
– Jaj, ne szórakozz! – csapott kis kezével nagybácsija vállára, és kuncogásba kezdett. – Ne értetlenkedj! Tudok róla!
– Miről? – játszotta továbbra is az értetlent Tanaka.
– Tudom, hogy ki vagy! Mindig is tudtam! Mit gondolsz, most miért beszélünk?
– Kérlek, ne mondd el senkinek! – könyörgött játékosan Tanaka. – De, mégis, honnan tudod?
– Apám a legjobb barátod, a születésetek óta! Tudod jól, hogy örököltem a vérét!
– Mit örököltél? Ő nem zagyválta össze az álmaimat!
– Az most mindegy! Figyelj! A fehér szoba az álmunk! Én irányítom most a te álmod is! Ez az egyetlen hely, ahol néha nyugalmam van!
– Bántanak? – aggodalmaskodott a nagybácsi. – Mondd már!
– Néha! – bólogatott Yumiko.
– Hogyan? Megütnek? Ki? Anyád?
– Anyám is, meg nante is! Elfenekelnek! Dolgoztatnak! Nante kitépi a hajamat, meg nekilök a szekrénynek! – sorolta folyamatosan a bántalmait. – De nem ez a legnagyobb gond!
– Mi lehet annál rosszabb, mint bántalmazni egy gyereket?
– Elszívják az erőmet! Vagyis, csak hiszik!
– Milyen erődet?
– Emlékszel, mikor apám és anyám elutaztak egy hétvégére, mikor négy esztendős voltam? És te vigyáztál rám, mert nante beteg volt?
– Emlékszem!
– Akkor olvastál nekem az Árnyhadseregből.
– Csak Árnyhad a címe!
– Igen! Árnyhad! Beismerted!
– Mit ismertem be? – nézett furcsán Tanaka.
– Amit nagyon rosszul próbálsz rejtegetni! Hogy különleges vagy!
– Ez van! – csapott a combjaira megadóan. – Nem tudlak átverni, mi?
– Nem! Akkor azt mondtad, hogy érzed a hatalmam, amit apámtól örököltem, azért avatsz be az Árnyhad rejtelmeibe. És olvastál valamilyen lényekről, akik gondolataikkal elszívják más emberek energiáját.
– Igen. Lélekevők!
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, nante és anyám lélekevők! És el akarják szívni a képességeimet!
– Milyen képességed van?
– Nem tudom pontosan! Be tudok bújni az álmokba. Irányítani tudok egypár jokait.
– Mikor megszülettél, éreztem a hatalmas erőd! Féltettelek! Pedig nem is sejtettem, hogy ilyen képességeid lesznek!
– Te nem tudod, mire vagyok képes? – nézett Tanakára csodálkozva a kislány.
– Nem! Csak hallottam, hogy másként lüktet a kicsi szíved.
– Hallottad?
– Igen! Születésemtől fogva hallottam apád lüktető szívverését, úgy találtam rá! Nekem ő a sorsom! Miatta létezek! És, mikor te megszülettél, a tiédet is meghallottam. Már akkor tudtam, hogy különleges vagy, és nem apád az egyetlen sorsom, hanem te is. Miattatok élek, hogy óvjalak titeket. Azért avattalak be az Árnyhad népébe. Viszont anyádat, és nagyanyádat nem éreztem veszélyesnek!
– Mert nante tudja olvasni azt a fura könyvet, és ezért anyámmal együtt rejtve vannak!
– Milyen könyvet?
– Undorító barna színe van, és büdös. Van rajt két karika.
– Nem tudom, mi lehet az! Két gyűrű van a borítón? – találgatott Tanaka.
– Nem a borítón! Hanem át van lyukasztva minden lap, és a két karikán lehet lapozni. Kemény lapjai vannak! És vörösek a karikák, meg a borító sarkai. És van az elején egy kandzsi, amit nem ismerek!
– Te jóságos Holdfénydémon! – vágta rá kétségbeesetten, és lépésre emelte a lábát, ami nem engedelmeskedett.
(folytatása következik)
