(folytatás)
– Yumiko! – nézett kétségbeesetten eszméletlen, földön fekvő lányára Airi, miután belépett a pincehelyiség ajtaján. – Anyám! Mi történt Yumikoval?
– Nem tudom! – dugta a kislány kezei közé a tenyerében szorongatott fekete hajtincseket, és idegesen próbálta palástolni az arcára kiült pszichés erőfölényét, mielőtt az asszony leér a pislákoló fénybe. – Nem tudom, Airi! A haját tépte, mikor ideértem! Rángatózott, erőteljesen zihált, majd eldőlt. Nyúltam utána, de beütötte a fejét. Nem tudtam eldönteni, hogy hozzád fussak-e, vagy maradjak vele!
– Mióta eszméletlen? Yumiko! Édesem! – szorította magához a törékeny lány elernyedt testét. – Hallasz, Yumiko?
– Mielőtt jöttél, előtte pár másodperccel esett el! Hozok vizet! – jelezte távozását az öregasszony, és sietősen elhagyta Yumiko hálóhelyiségét.
– Anyám, hagyd nyitva az ajtót! – kérte Airi, hogy friss levegőt engedjen az állott, dohos pincehelyiségbe.
– És ha…? – kezdett mondandójába Kokoro asszony.
– Anyám! Yumiko eszméletlen! – felelte, miközben folyamatosan élesztgette lányát, és fehér, kopottas polgári ruhájával legyezett Yumiko arca előtt.
– Hozom a vizet!
– Yumiko! – rázogatta, élesztgette.
– A… ny…ám! – nézett fel egyszer csak Yumiko aléltan. – Ho… ol va…gyok?
– Ne beszélj! Pihenj! Anyám, hol vagy már? – kiáltott keresztül a lépcső tetején lévő ajtónyíláson, mire az öregasszony lihegve megjelent a lépcsőfokok tetején, kezében egy kancsó vízzel.
– Jövök már! Csak nem akarnak vinni a lábaim! – lépdelt lefelé látszólagos sietséggel a korhadó deszkákon, elnyűtt, agg testének rozoga mozgását sajnáltatva.
– Gyere kincsem! – bájolgott kétszínűen, mialatt törölgetni kezdte Yumiko arcát egy darab vízbe mártott ronggyal. – Nante itt van veled!
– Anyám! Nante! – próbálkozott a szavakkal, miután a nagyanyja pár korty vizet csepegtetett száraz ajkaira. – Mi történt?
– Nem emlékszel? – faggatta az öregasszony, magában fellélegezve a lány eszméletvesztése okozta emlékezet-kihagyásától, és alig látható mosolyra görbült a szájszeglete.
– Nem! – rázta még erőteljesen a fejét tagadólag a lány. – Nagyon fáj a fejem, anyám!
– Mert beütötted!
– Nem! Nem úgy! – rázta ezúttal enyhe mozdulatokkal, mégis sírásra fakadt, és könnycseppek gördültek le sápadt arcán a fájdalomtól! – Úgy, mint mikor elakadt valamiben a hajam, és húzta a fejem bőrét.
– Tényleg nem emlékszel? – csókolta homlokon az anyja. – Kitépted a saját hajad! Ott markolod!
– Miért tettem volna? – nézett zaklatottan saját kezébe, és ijedten hajította félre a maroknyi fekete hajszálat. – Anyám, mondd meg! …
(folytatása következik)
Admin
Inter Japán Magazin
