(folytatás)
…– Tanaka! Tanaka! Yumiko vagyok!
– Hol vagy, kicsi sakurám? – nézett körbe Tanaka, aki érthetetlen módon újra a végtelen fehérségben találta magát tanácstalanul.
Lépni próbált, majd úszni a levegőben, de ezúttal sem talált semmilyen kapaszkodót, ahonnan elrugaszkodhatott volna. Azt sem tudta, hogy lélegzik-e, és ismételten nem voltak irányok.
– Tanaka! – hallotta újból, majd megjelent a fekete pont, és korábbi élményéhez hasonlóan, Yumiko törékeny teste tűnt ki.
– Yumiko! – szólította kedvesen a kislányt, majd elszörnyedve próbált hátrálni, sikertelenül, mikor egész alakja kirajzolódott. – Mi történt veled? Kicsim! Beszélj gyorsan!
– Tanaka bácsi! – nyújtotta apró kezét, mikor észrevette a kétségbeesett, megrettent nagybácsit. – Ne ijedj meg!
– Ne ijedjek meg? – emelte fel hangját Tanaka. – Hogy nézel ki, kislány?
– Ilyen vagyok most! – pördült körbe Yumiko, hogy megmutassa valóját. – A múlt alkalommal nem akartalak megijeszteni!
– Mi ez az egész? – emelte fel kezeit, és mutogatni kezdett a szobában a semmibe.
– Elmondok mindent! De nem megy egyszerre!
– Mit mondasz el? Mi nem megy egyszerre? – akadékoskodott Yamato, és mutogatása közben vette észre saját furcsa öltözetét, mely egy hálóköntösre hasonlított leginkább. – És én?
– Nyugodj meg, Tanaka bácsi! És kérlek, ne kiabálj!
– Te csak ne nyugtass engem, Ohinata Yumiko! – mérgelődött hangját felemelve Tanaka, és szigorú tekintetét Yumikora szegezte, aki kicsit megilletődött teljes neve hallatán. – Hamuszürke a bőröd, zsíros, kócos a hajad! És majdnem derékig ér! A karodat, lábadat horzsolások, hegek, zúzódások tarkítják! Az arcod beesett, csont és bőr vagy, a szemedből eltűnt a ragyogás! És egy rongyos, koszos, szakadt pléd van rajtad!
– Ez nem pléd, hanem hálóing! – oktatta nagybátyját.
– Akkor hálóing! Attól még magyarázatot követelek! És még nyugtatni akarsz?
– Mi ez a hangzavar? – hasított bele a fehér szoba csendjébe Kokoro asszony visító hangja, amitől mindketten megrezzentek. – Yumiko, remélem, nem a szellemekkel társalogsz!
– Nante! – húzta be nyakát a kislány. – Mennem kell, Tanaka bácsi!
– Nem mész sehova, míg nem felelsz!
– Legközelebb! Ígérem! De most mennem kell! – ölelte át Tanaka nyakát, és alakja kezdett összemenni. – Ha újra itt jársz, akkor ne riadj meg, ne lépdelj, ne próbálj ugrálni, és, kérlek, halkan beszélj!
– Hogy fogok újra idekerülni? – súgta a távolodó, szürke folttá, majd apró fekete ponttá zsugorodó kislánynak!
– Csak figyelj a fehér szobára! Én leszek az! …
(folytatása következik)
